Barátom elszörnyed, ez egy szép festmény... Én meg tudom, az esztétika nem minden, külön mélységi rétegek vannak, kész festmény olyan mint egy emeletes ház, egy felhőkarcoló teteje ahonnan lehet lenyűgöző a látvány, áttekinthető a város vagy táj, de lehet úgy is építkezni, hogy látható legyen a szerkezet, szintenként más és más funkció, és ha elmész padlóig érő ablakig és lenézel, lenézésbe beleszédülsz, beleteker a gyomrodba, mozdulatlanul is olyan, mint egy spirális zuhanás...
Ezt jól ismerem.
Van, hogy elbontják a talapzatot, el a felfelé emelkedő páternoszter pályáját és akkor marad a puszta képzetes látvány, a helikopter leszálló és a torony, aminek funkciója lehet a kommunikáció, vagy méterre való rájátszás, esetleg tűszerű belekarcolás felhőkbe.
Barátom szerint a filozófia, a bölcsesség szeretete, és ő csak tudja, hiszen minden filozófia könyv ezzel kezdődik, és azzal zárul, hogy amiről nem lehet beszélni, arról nem kell, és filozófia ott kezdődik igazán, ahol a nyelv elhallgat.
Még az előítélet is egy komplexitás, számtalan elágazással, olyan eredet és jövőbe vezető nyomokkal, amelyek erőtere fontos, és amit a követhetőség feleslegessége határol körül.
Talán Lillán keresztül tanultam meg, aki végig szenvedte a középiskolát és egyetemet, hogy mindenki kompetensebb mint te, mindenki önmagát terjesztené vagy retorikailag bizonyítaná, hogy ö áll közelebb az univerzalitáshoz, ezért joga van dominálni, kreativitás kevés de hatalomra törő metafizika bőven.
Tíz körömmel húzták le a tehetségeseket, és nekik is lett diplomájuk, hogy a legfelső szintet kibérelve megmondhassák, ki mehet fel a tetőre. Mondják, és mégsem így működik.
Az egész színtérarénát nem a császár irányítja, mutasson hüvelyket fel vagy le, hanem Flóra, a legjelentéktelenebb Római istennő, a legszürkébb és legszínesebb.