Visszafelé haladásról, nekem, mindig az eredet jut eszembe,- meg  dekonstrukciós világkép tapasztalata,- hogy mint egy eső után, az üvegen szétfutó víz, patakból szétágazik, és már csak a cseppek húznak faágszerű vonalakat, keresztezik egymás útvonalait, nem törődve időbeli eltérésekkel, hogy a vízből rajzolt fordított lombkorona, csak asszociatíve létezhet, mivel mire létrejöhetne a kaotikus rendszer, aláhullanak, puszta nedvességfoltokba alakulnak a milliméterekre szakadt potenciálok.

Úgy jön ez ide, hogy dolgozom a V-Daimon  munkacímű festményen.

A daimon szó ógörög eredetű, belőle ered a démon szó is, de olyan sorsfeladatot is jelent, amire valaki elhívta magát, és így az a valódi sorsává változik.

Aztán úgy is tartják, hogy a sors mint angyal képesség, lehetőség, amit ha nem követsz, démonná változik.

Platón szerint amolyan lelkiismereti hang, őrző entitás, aki nem változik gonosszá.

Én személy szerint Szókratész daimon-ára emlékszem. 

Mondjuk úgy, a daimon lélek, amit a filmben külsődlegesen, állatok formájában személyesítettek meg. Az álom-állatok inkább ösztönök, viszont kifejezhetik egy személyiség alkatát.

 

Vezető emberek gyakran választják  sast, amely magasról figyeli a világot, és a zsákmány nem is sejti, amikor már feléje száguldanak. Persze el tudunk képzelni luxus  Roverekből kiszálló oroszlánokat, meg a zsákmány maradékát felzabáló hiénákat, mai változatban.

Vajon milyen belső hangja van egy hiéna lelkű embernek?!

 

Ilyesmin nem festés alatt, hanem a festés szüneteiben gondolkozom.

Arra már rájöttem, ami a tényleges festés alatt történik, arra nem tudok visszaemlékezni, mivel az önmegfigyelés kezdeti percei után beleveszek a részletek önvezérlő meditatív struktúráinak tapasztalatába.

Többször is álmodtam, hogy valamilyen félárnyékos helyen festek, nagyon közel hajolok a részletekhez, és ameddig azok vonalait követem  ecsettel, egy olyan terrénumban tartózkodom, ahonnan nem látszik az egész.

Valóságban ugyan vannak hátralépések, de ezek csak a rész egészhez való viszonyának billegő metonímiáját tartják fenn, a kép mint kép ekkor pusztán horizont, nem jelentés és nem is tapasztalat. Minőség ami fenntartja a megszövő részletekkel szembeni elvárásokat,  kvalitásokat.

 

 Hiénához értem munka közben, és mivel a második leghangsúlyosabb rész, kissé erőteljesebb színekkel dolgoztam ki. Hátralépés, és az egész idegenül hatott, mintha  másik festményből vágtam volna ki, és azután beragasztottam volna.

Mivel  alsóbb rétegek már megszáradtak, puha ronggyal simán visszatörlöm.  Annyira töröltem vissza, hogy  ködszerű világosabb, áttetsző réteg maradjon a sötét foltokon. Ez újra visszailleszt  környezetbe, jelzi,  hogy itt már legfeljebb színek tisztítására, vastagítására lesz szükség.

 

A fiatal lány hiéna nélkül sem vonz. A nagy fülbevaló nála nem ízlésbeli elvétés, hanem annak kifejeződése.

Pár éve elvittem valakit kiállítás megnyitóra. Az viselt ilyen fülbevalót, és egyenesre nyírt szemöldököt. Ennyi paradoxon még áthidalható, sőt talán  kompenzáció érdekesebbé is tesz.

Álltunk életem legjobb kortárs festménye előtt. Amit láttam, számomra beazonosíthatatlan technikával megalkotott szakadék, amibe fatörzsek hullottak alá.  Néhány kidőlt fatörzs köztes módon hidalta át  mélyebb rétegek peremeit.

 

-Ez mennyit ér?-kérdezte, lévén kereskedelmi iskola hallgatója.

- Nincsen meghatározható értéke, ami van az piaci viszonylatokból származó ár. Mondjuk ebben a városban már millióért is vehetsz szoba dekorációt.  Ez a méret és minőség minimum tízszerese.

- És amit te festesz?

Megmondtam, és azután, hirtelen váltással már csak magázott...