Hol is kezdjem, hova is kezdjem, mit is kezdjek... Elkezdtem zenét hallgatni festés közben. Megy Billie Eilis-től a "bad guy". Napközben, más helyzetekben hallom ezt a számot, de most egy pillanatra tudatosul, mennyire idétlen szövege van, pedig ha nem figyelek a tartalomra, -ami nem nehéz, alig tudok angolul,- akkor egészen kellemes.
Elképzelem, valahogy belekerülök egy időhurokba, és akkor az örökkévalóságig festek és hallgatom ezt a számot. Nem jön anesztétikai túltöltődés, sem a képet, sem a hangokat nem unom meg... Hopp, hát ezzel is úgy jártam, mint a mire gondolok festés közben kérdés tudatosítási kísérletével, gondolok valamikre de nem tudom felidézni, időhurok vagy mi ez... A második Rafting kép festése.
Ezen a festményen nem fiatal lányok eveznek, küzdenek a veszéllyel ami nem az ö műfajuk, de közben nagyon is tudjuk, fiatalon lehet csak igazán élvezni a felelőtlenséget, éppen ezért ragad magával saját munkám, ami fordítottja a mostaninak...
Mostani képen kemény férfiak uralják a tajtékokat, nehéz fekete csónakban ülnek, a talán sziklákkal, zuhogókkal teli folyónak esélye sincsen, és az arcok öröme szinte cinikus erőtudat.
Tudom, ez a festmény sokaknak fog tetszeni, mivel nyers erőt fejez ki, uralmat természet erői felett, -és ez ellen nem is tiltakozom, a képen talán az egyetlen elidegenítő motívum a fekete gumicsónak színe.
Ez a típusú maszkulin túltengés nekem annyira súlyos, azt várom hogy átszakadjon tajtékokon, képsík alján, átszakadjon a vásznon és kipottyanjon festékes padlószőnyegre, és kimúljon, szétpattanjon,- képzavart elkerülendő,- elpattanjon, mint ennek a korszaknak domináns rugója...
