Ezek a gyárálmok szelídebbek, talán valóság is szelídebb a maga rémes mivoltában.
Ez a gyár egyszerűen elektromos épületgépészeti eszközökhöz gyárt burkolatot. Burkolatok szögletes tereket zárnak, de nem teljesen zártak. Az analóg jelentés sem teljesértékű klauzúra.
Egyszer leszedtem facebookról egy Győrfi festményt.
Természeti környezetben, fákkal szegélyezett völgyi mezőben állt valami. Ott lett elhelyezve a maga természetidegenségében, egy nagy vörös négyzet.
Arra gondoltam, aki abba a négyzetbe be van zárva, annak belső természet szépségei sem mások, mint érzelmi szűkösség, kiláthatatlanság… A fájdalom ilyen. A fájdalom akár képlékenyen gomolygó, akár szögletes, megakaszt, megvakít…
Győrfi az a festő, akire érdemes figyelni, de csupán képileg beszélünk kompatibilis nyelvet… Ismerjük egymást, de ha csak közelébe megyek, sercegés, elektromos szikrák, kisülések…
Ez a gyár munkafolyamatai szerint tagolt, más és más épületek, és az épületek közötti terek tele vannak pakolva transzport vázakkal, rozsdás sablonokkal, euró raklapokkal.
Ebben a gyárban is van csúcs technológia, számítógéppel vezérelt lézer. Minden valós tapasztalat ellenére archaikus. Mivel nincsenek gyártósorok, nem is emlékeztet manifaktúrára. Mivel munkásai valamivel szabadabbak, én magamban csak Putyilov-nak becézem.
Mint felszín, mint egzisztenciális háttér, minden megalapozó jellegével együtt érdektelen.
Gyakran álmodtam azt, hogy kívül, a megnyitott gyárudvarban bolyongok. Mindent félhomályba burkol az alkonyat, és a gyárudvari tárgyak anyagszerűségükben láthatatlanok, mégis érzékelem a struktúrákat.
Az alkony valami végét jelöli. Lévén szó gyárról, valami lázas belső tevékenység ér véget, ami közel sem biztos, hogy katasztrófa, sőt bennem inkább megszabadulás érzetét kelti.
Festeni is lehet iparszerűen, úgy festeni, hogy bére nem csak kuncog, hanem kiröhög a zsebemből….
