Ma reggel ismét betekintettem az amerikai „művészeti hírekbe”, és jóbb híján elolvastam írást a szürrealizmussal kapcsolatban. Hét alapvető könyv ismertetéséről van szó.

 Szürrealizmussal a pécsi Megyei Könyvtár olvasótermében kerültem kapcsolatba, ahol még a szocializmus ideje alatt, meg lehetett nézni (kikölcsönözni nem,) idegennyelvű könyveket. Talán ott láttam az első Dali albumot és amit láttam, attól le voltam nyűgözve.

Más volt, mint az akkor divatos szocreál.

Később, talán a hetvenes években azután, megjelent egy magyarnyelvű könyv, amiben pároldalas áttekintésen túl, a pre-szürrealista alkotásoktól kezdve, el lehetett jutni a kortárs európai és magyar szürrealista alkotások megtekintéséig.

Mindezen élmények hatása alatt, azt már tudtam, hogy a képzőművészet irányzatai közül, engem elsősorban a szürrealizmus érdekel…

Arról már tudtam, hogy a tudattalant szeretnék felderíteni, sőt az automatikus megoldásokról is volt fogalmam, és persze az álmok megfigyeléséről…

Érdekes helyzet állt elő.

Volt némi felületes tudásom arról, hogyan hozzák létre alkotásaikat a szürrealisták, de ez a tudás csak annyiban volt differenciált tapasztalat, amennyiben megnéztem a festmények sokszínű, sokrétű, más és más megközelítésű világát.

Ennyiben is hagyhattam volna, ha nem kezdek el festeni. Ennyibe is hagyhattam volna, azzal együtt, hogy valamiféle organikus absztrakt, világon túli világ tájait ábrázolom, és belenyugszom, hogy a képek eredete lokalizálhatatlan egy „tudatalatti” kifejezésen túl.

Ennyiben is hagyhattam volna, miután elolvastam, hogy  festmények nyelv előtti dolgok, és általam tehetségesnek gondolt festőművészek is kikérték maguknak, képeik nyelvi megvilágítását, -mintha az valami undok dolog lett volna,- és azt mondták, ez kémia, ami a nyelvi megragadhatatlanság szinonimája.

Tehát még mindig ott tartottam, hogy vizuálisan volt egy sokrétűen tagolható, kibontható képzet elfolyásom, amihez legfeljebb művészettörténeti adalékokat lehet (szabad?!) kapcsolni.

Összefoglalva volt egy mag-érdeklődésem, ami elkezdett mindenféle járulékos tudást és tapasztalatot begyűjteni. Kezdetét vette egy olyan, félig személyesnek tekintett vizuális kutatás,  amivel ha egészében szemlélni nem is, de modellezni lehet a „kémia” lefutásait.

Az említett cikk sem teketóriázik sokat, és avval kezdi, hogy a szürrealista mozgalom vezéralakját,  André Bretont szórakoztatná, ha látná, hogy  közösségi médiák milyen zavaros, fals képet közvetítenek  valóságról,  és hogy gyakorlatilag ez a közvetített Olimposzi-mitológiai réteg-érdek szövevényre emlékeztető  posztmodern-káprázat, igaziból már a valóság helyén áll…

Breton a kifejezést Guillaume Apollinaire -től vette, de 1924-ben egy kiáltványban, már magáénak vallotta. Hogy  szürrealizmus benne volt a levegőben, azt már a művészettörténetből tudhatjuk, mivel a mozgalom összefogása és irányítása harc kérdése volt, ami harcot Breton  Yvan Goll költővel vívott.

„A realitás minden nagy művészet alapja… Minden művészi alkotás kiindulópontja a természetben van. A kubisták fölébe hajoltak a legegyszerűbb, a legértéktelenebb tárgynak, és odáig mentek el, hogy beleragasztottak a képbe egy darabka festett papírt, egy játékkártyát vagy egy gyufásdoboz tetejét. – A valóságnak ebből a magasabb művészi síkra való átviteléből keletkezett a szürrealizmus.”

Yvan Goll

Ma már mindössze úgy emlékeznek rá, mint aki a francia szürrealizmust Németország felé közvetítette.

Végsősoron szürrealizmus a 20. század kezdeti tömegtermelés és tömeg kultúra megjelenésének idején, a tudattalan világát akarta láthatóvá tenni, a tudatos számára.