Második érintett könyv: André Breton: A szürrealizmus és a festészet. Breton kiáltványával 1924-indult a szürrealista mozgalom, azonban kezdetben a résztvevők inkább irodalminak tartották, és nem hitték, hogy a tudattalan vizualitásba fordítható. Egyfajta vita zajlott közöttük és az érdeklődő festőművészek között, amit breton négy évvel később megjelent könyve zárt le „ A szürrealizmus és a festészet” címmel. A könyvben közreadott esszék felvázolják a szürrealizmus kereteit és többek között kijelenti: „…a szürrealizmus nem annyira esztétika, mint inkább „pusztán belső modell” a „tudat sötét kontinensének” feltárására.”

A könyv gyakorlatilag alapmű, és ha jól tudnék angolul bizonyosan meg is rendelném, már csak kíváncsiságból is, hogy tagoltabban láthassam, milyen szellemi erőfeszítések mellett haladt a mozgalom, amiről eddig, leginkább az ismertebb festők életrajzaiból tudok.

A forráscikk nyomán kicsit tovább kerestem.

„A szem vad állapotában létezik” – kezdődik Breton címadó esszéje. 

„A vizuális képek rögzítésének igénye... egy valóságos nyelv kialakulásához vezetett, amely számomra semmivel sem tűnik mesterkéltebbnek, mint a beszélt nyelv, és amelynek eredetéről meddő lenne találgatnom. Legfeljebb magamnak tartozom azzal, hogy ennek a nyelvnek a jelenlegi állapotát pontosan úgy mérlegeljem, mint a költői nyelv jelenlegi állapotát, és ha kell, felidézzem valódi alapelveit.”

 

Míderről Heidegger  (és persze Derrida) filozófiai megfontolásai jutnak eszembe. Heidegger a megértéshez, a nyelv filozófiai megfontolásait vezeti a költői megoldásokkal párhuzamban, és kifejti a kettő út egymást követi, de soha nem keresztezi egymást. Minden felismerés e két lehetőség között zajlik, a két lehetőség között van az a terrénum, amit nekünk kell „beutazni”.

Itt jelenik meg a hangtalan harangszó, ami a híveket egybegyűjti, vagy is az analógia szerint, a minket érdeklő megismerés részleteit.

Amikor ezt annakidején elolvastam, nem esett nehezemre dekódolni, illetve a „költői utat” át kódolni

a festészet vizuális megoldásaira.

Az igazság az, ha nem lettek volna szürreális festészettel kapcsolatos, festészet közbeni meditatív tapasztalataim, nehezebben értem meg, hogy itt valójában a három nyelv, két nyelv problémájára szűkül, és ameddig a köznapi beszélt nyelv linearitása metafizikai lényegekkel operál, addig az ontológia átveszi a művészi megismerő eszközrendszert, és ezzel haladja meg a korszakra jellemző metafizikai gyakorlatot, annak minden következményével.

 „Figyeljük meg, hogy Breton a költői nyelv és a vizuális nyelv egységét hangsúlyozza. Ebben a "szem" és a "nyelv" összekapcsolódik; a festészetnek a költészet egyik formájaként és a költészetnek az egyetemes emberi cselekvés formájaként való elismerése mindig is a szürrealizmus kulcselemei voltak. Ez a „vad állapot” is lényeges, mivel a „vad” jellemzést a szürrealizmusban megfosztották pejoratív értelmétől. Breton számára a vizuális nyelv és a beszélt nyelv valódi alapelvei költőiek, ezért a „civilizált” nyelvvel ellentétben vad.— irányítatlan, álmodott, esetleg automatikus; minden bizonnyal spontán. Rövidesen visszatérek ezekre az „igazi elvekre”. Egyelőre tegyük fel, hogy ahhoz, hogy a vizuális képek kialakíthassák saját spontán, költői nyelvüket, a készítőknek a költői élmény egyetemességének megértésével kell dolgozniuk, és engedni kell őket, amerre ez vezeti őket.

Ezek a költői kötelezettségek semmivel sem járulnak hozzá ahhoz, hogy a műalkotás sorsát eladják, majd múzeumban kiállítsák, és így pénzbeli értéket halmozzon fel. Valójában a költészet (akár vizuális, verbális vagy egyéb) csak akkor találja meg az igazságát, ha egy mű sorsa teljesen irreleváns az elkészítése szempontjából; amikor a folyamatot megtámadják az idő és az „érték” fogalmai, a költészet és a folyamat egyaránt leépül, és el is tűnik.  Klisévé és a könnyűvé változik.”

 Ez a szürrealizmus és a festészet egyik fő témája . 

Breton tapasztalata  professzionális gyűjtőkkel, máig egybecseng a műkereskedelem és a művészek tudathasadt kapcsolatával. A műalkotás eltárgyiasítása anyagi érdeke a művésznek, hiszen az egzisztenciájáról van szó, ameddig  művészi gyakorlata tiltakozik ez ellen.  Ezt a törést  műkereskedelem piaci gyakorlata úgy nyomja el, hogy  közvetítés vagy aukciók spontán árfolyama (jóval) magasabb, mint az előállítói díj.

„Minden eddigi magyar aukciós rekordot túlszárnyalva 460 millió forintért kelt el Csontváry Kosztka Tivadar Titokzatos sziget című festménye”-olvasom a hírt. A kép már  létrejötte pillanatában is remekmű volt, miközben Csontvári elvileg éhen halt.

Ezt a képletet csak  kortárs művészek leginkább befutott része tudja megfordítani.  A megfordítás mit sem változtat azon, hogy  „mű igazsága” – az ami a valóság köztes tereiben mutatkozik, ellen áll  metafizikai gyakorlatnak, és abba nem belesimítható.

Breton sokat foglalkozott Picassoval, akit a belső és külső modell egybecsengése miatt szürrealistának tartott, akinek „vad” mivolta abban állt, hogy semmi nem korlátozta innovációiban.

Picasso tanulmányokból tudom, hogy maga határozta meg saját piaci értékét, és úgy játszott a galériásokkal, ahogyan kedve tartotta, cserében a kezdeti megaláztatásokért…