Valahogyan átkeveredtem fércbookról Watch nevezetű videó csatornára, Itt azután rátaláltam a Fülöp szigeteki „Ray-Aw ni Ilocano” fiatal énekeseire. Tetszik, ahogy az ázsiai típusú csajok angolszász világsikereket énekelnek, valami falusi kocsmai-kerthelyiség foglalatából. Videóminőség gyenge, kameramozgás zéró…
Néha vannak időtöréseim. Ez amerikai stílus túlsó oldala. Megvallom a mostani, tengeren túli show (is) kissé sok az ízlésemnek.
Magára hagyom a számítógépet, átmegyek másik helyiségbe festeni. Még beugrik, ilyen időtörést már láttam, amikor bankban dolgoztam.
Afrikai országból fiatal arabok érkeztek, fiuk és lányok, hogy eljöjjenek háborús zónákból, és fogorvosi diplomát szerezzenek.
Lányokat néztem meg jobban, emlékszem az ugrott be, úgy néznek ki, mintha az ötvenes évekbeli proletár divatot képviselték volna.
Mintha kinyílt volna egy idő kapu, és ki is nyílt.
Az egyébként kedves arab lányokat azután kollégiumokban átformálták. Fodrászhoz mentek, pólót és farmert vásároltak. Egy hónap múlva már beilleszkedtek és kinézetre szintén integrálódtak…
Portré sorozatom hatodik darabját vettem munkába.
A fiatal lány nagyon mai, szigorúan néz balra, lefele, és arisztokratikus, fodros kőrgallért visel. A körgallér barnával tört fehér vonalakból állt össze, és ezen néhol tiszta fénylések. Az első próbafelületet festőszerrel visszatöröltem, de másodjára már kezemben a rutin.
A Watch-on közbe lejárt az ének, és Ukrajnában zajló támadás felvételére ugrott át automatikusan a lejátszás.
Bombázás, robbanások, rövid sorozatok. Néha gellert kapott lövedékek fütyülése…
A körgallér maradék festékéből testszint keverek, és erősen hígítva felviszem az arc megfelelő részeire.
A háborús zajok nem szűnnek, hosszú sorozat, robbanás.
Át kellene menni és leállítani. Zavar, de nem állok fel, inkább arra gondolok, hogy mi lenne, ha ott lennék Ukrajnában, ugyan ezeket a hangokat hallanám, várnám a reggelt és reménykednék, hogy első menetben, legalább addig túlélek.
