Sok esetben abból lesz festmény, hogy hagyományos értelemben vett képkörnyezetet, és kép szituációt valamilyen expresszív fragmentációval, szétszórással felrobbantok.
Felrobbantok valamit, de csak annyira, hogy az epicentrum egy pillanatig még érzékelhető, tehát eredet és explózió együtt van. Ez az időbeli vissza és előre ugrás együtt eredményezi, hogy ami imént még külsődleges kép volt, most belső, és azután újra külső.
Ez az új teljes olyan mint a sérült antik szobor, amely töréseivel együtt lehet, hogy értékesebb, informatívabb, mint az eredet. Bizonyos értelemben vállasztás kérdése, milyen összetettségű struktúrák között zajlik a vizuális kutatás, amihez nyelviséget rendelni, hasonlatot találni nem könnyű.
Tulajdonképpen egy új képelképzelésről beszélek, amit talán a jövő hónapban tudok megmutatni.
Az új-régi képstílus kísérlet, amikor köznapi jelenet kibontakozik a saját képzetéből, elmosódott gondolati felhőből, félig-térből, azután félúton megreked, és persze ahol az kell, ahol fontos, ki is egészül. Kiegészül, ha pedig nem visszazuhan, megmarad be nem fejezett vagy félig elbontott lehetőségnek.
Arról beszélek, hogy az érzékletek egyezményes képbe fordulása, az ábrázolást tekintve mennyire rugalmas, és kizárólagos fenntartása mennyire lehetetlen.
