Az "időtörés" kifejezés bizonyos dolog-aspektusoknál megjelenik. Megjelenik mostanában. Azelőtt hónapokig festettem egy képet, mára ez csak a nagyméretű, bonyolult dolgoknál van így.
Azelőtt bőven volt időm megfigyelni a tudatállapotaimat, írásban dekonstruálni, mit festettem, mert a terv spontán, és csak utólag jelennek meg az értelmezési aspektusok. Soha nem egy aspektus, ami a kép, az többes erőterében jelenik meg, valamennyi lehetséges kulcsomra szükség van, és még az sem a teljes.
Gyanítom, minél értelmesebb valaki, annál mélyebben lát, és azt sem tagadom, hogy nyelvi készség nélkül is lehetséges a teljesség élménye.
A dolog ott fut vakvágányra, amikor valaki egyetlen aspektust emel ki, redukál és azt képzeli, markában van az egész. Sok festő ezért viszolyog a kép magyarázattól.
És valóban, egy festmény igazságához esszé kell!
Kezdetben azért kerestem meg, minden egyes festményem igazságát, mert megnyitókon néha nyilatkozni kellett, és erre fel kell készülni. Később rájöttem ahhoz, hogy kijjebb toljam a konfortzónámat, tudnom, ismernem kell azt a kört, amin javítani szeretnék, amit meg kívánok haladni. Ettől kezdve a differenciált megértés a mentális reprezentáció építésének munkamódszere lett.
A mentális reprezentáció magyarázata az, mint amikor valaki vezetni tanul. Kezdetben tudatosan kell nyomni a pedálokat, meg kell szenvedni a tanulást, egészen addig, ameddig a rövid távú memóriából átkerül a hosszúba, az, amit begyakoroltunk. Ettől kezdve a tudattalan szférábol vezetünk, és közben akár másra is lehet gondolni.
A festőknek az az érzése, hogy nem ők festenek, csak csatornáznak valamit, az innen való.
