Ahhoz képest, hogy valaha, mennyi ideig festettem egy képet, leszűkült az idő. Van ennek jó és rossz oldala. A rossz, hogy sok hátramaradott képet most bontok le, mint vállalhatatlant.
Ami jónak tűnt, volt időm kibontani a képről alkotott képzeteimet, amiből legalább részlegesen megértettem, miért is lett téma az, amit munkába vettem.
Miközben jegyzeteimet írtam, soha nem volt előttem a festmény maga.
Amennyiben úgy tetszik, saját képélményemet írtam valamiféle esszébe, és ezt időben is szétcsúsztattam, egyetlen oldalra festmény és élménykibontás ritkán került.
Az állom fordítás, maga az álom jelentés is szétcsúszás, valami tendenciából kiragadott, múltbeli okok, jövőből lecsúszott elvárások keveréke, egyszóval megképzett lét intenzitás, amit szeretem volna hozzárendelni a festményhez, hozzárendelni legalább a magam számára, holott annak benne kell lenni a festményben, nem pedig vékony színrétegekhez fércelve.
Aztán végül festés oly módon gyorsult fel, hogy megtört a szinkron, egyre nehezebb jegyzetekkel követni azt amit csinálok.
Ez csupán nézőpont béli váltást igényel.
Tandori mikrórealizmusa, napi megélései nagyon jelenvalók, még azzal együtt is, hogy esszéjébe másolja az 1994-es epsomi derby mezőnyét, latolgatja nyerési esélyeit, bár ameddig élt, jó ha nulszaldósak voltak tétjei.
Ez is egy különös dolog. Annakidején begyűjtöttem a Tandori könyveket, de nem voltam képes elolvasni a lóversenyes felindulásait. Ma már elolvasom, bár továbbra is úgy bírom elviselni, hogy verebek és lovak Tandorihoz tartoznak. Tandori érdekel, a lóvizás meg nem.
A jegyzetemben meg oda van írva, hogy amikor ezen agyaltam, akkor festettem, „Laci bá nagy napját”.