A festés csak egy nekifutás és végeredmény, nos a végeredmény nem egyenletes színvonalú, néha jó ha túl van vörös vonalon, na jó, a piroson, -vörösnek rossz a felhangja. Ilyenkor a festmény megmarad, nem kell vissza bontani, és így megmarad, legalább a vakkeret, ami olyankor csakugyan a vakság kerete.

Az írás analóg, néha hiába futok neki többször, hiába könnyebb a javítás, felülírás.

Dani főiskolára járt, és akkoriban mesélte, kollégiumban elől hagyta a festményét, amikor előadásra ment. Előadás közben megérkezett két lány, átmeneti szobatársak, akik doktorandusz képzésre jártak. A festményét a fal felé fordították.

-Először nagyon megörültem, -mesélte Dani. -Mivel a festék átütött a vásznon, a hátsó nézet érdekes, absztrakt látványt nyújtott. Megdicsértem a lányokat, hogy észére vették a kettősséget, de fagyos hidegséggel közölték: „Annyira elviselhetetlen ez a festmény, hogy nem bírtunk ránézni, ezért inkább megfordítottuk.”

Ismertem Danit, nem ítéltem meg a munkáit, sőt belegondolva kissé irigylem is, hogy spontán és direkt alakulatot ennyire egynek tudta kezelni.