Sándorfi István kedvenc festőim egyike.

 Amikor annakidején egyik helyi galériát elhagytam, mivel lenyúlt két festményemet, -és amikor ideges lettem,- a kiállító-tulajdonos közölte: Tudomásul kell venni, hogy  galériák határozzák meg, mi a művészet és mi nem. Amikor  galériás Párizsban azt mondja piros körre, hogy remekmű, akkor a piac remekműnek tekinti. Ha meg azt, hogy nem, akkor ez nem az!

Ez az interpretátor kissé leszűkítette Marcel Duchamp felismerését, de azért nem mondom, hogy nincsen benne valami. Ami van benne, abba első ízben futottam bele.

Tudomásul véve realitást, máshol más galériát kerestem. 

A dolog mélyen hatott pszichológiai szempontból , ezért  témát valahogy fel kelett dolgozni, és tudatosan megkíséreltem dekonstruálni. Igy jutottam Sándorfi István nyilatkozatáig a JouTube-n, és ezzel magyarázatot nyert az egyik fontos és emblematikus műve is.

(|KMFA| István SÁNDORFI - in the artist's studio - part 1.)

Sándorfi arról beszélt,- amiről  galériás ismerős is,- hogy régen a festők döntöttek arról, ki a mester, ma azonban olyan szisztéma van, hogy az üzleti szempont (officionális -képkereskedelem) lett  döntő. Azóta lehetséges, hogy a rossz jó, és a jó rossz! A mai világban kereskedők építik fel a kultúrát.

A 19.század elején voltak (az) officionális-szalonok , és akkor még nem léteztek galériák. A festők évente küldtek képeket, amit egész Párizs láthatott. Ez -Sándorfi szerint,- egészségesebb szisztéma volt.

Ezután jöttek a galériák. A galériák  bevették a „szalonban” elutasított műveket is, és már nem  műalkotás volt első helyen, hanem a pénz. Így kezdődött a „marketing”.

Művészek között Picasso sajátította el legelőször az ellen marketinget.

 Marketing mindig létezett. Marketing volt már Egyiptomban is, amikor embert aki uralkodott, istennek állítottak be. Ez csak rengeteg formalítással és hazugsággal volt lehetséges.

 „A marketing egy hazugság.”

 

(|KMFA| Sándorfi István a Frei dossziéban)

Sándorfi festményeit az állványról elvitték még életében. Körülbelül húszmilliót adtak egyetlen művéért. (70-80000 Euró)

Volt egy kereskedő,-akivel két évig dolgozott, Ez a kereskedő  kifejezettem a festők halálára játszott. Hetven-nyolcvan éves ismert  festők műveit vásárolta). 

Tudta a haláluk  árfolyam növekedést idéz elő.

A már említett ominózus kép, a „hullaevő képkereskedőket” ábrázolja, akik felfalják a festőket, megeszik a festéket és palettát.

Ezek a kereskedők a festészetből élnek, „ de úgy mint az állatok”.