Bruegel festménye rendkívül összetett, úgyanakkor remekül kiegyensúlyozott. Amikor közel megyünk  vizsgált dologhoz, előbb elkezdenek lazulni  definíciós egyértelműségek, aztán feltűnik, hogy minden lehatárolás részleges, kimódolt. A lehatárolás mesterséges, erőszakos, érdek szerinti és millió szál vezet azon túl, amit  azért szigeteltünk el (kezdetben), hogy vizsgálni tudjuk.

 

Filozófia szeretetével végzett filozófus, tanár barátom fertőzött meg. Olyan kijelentéseket tett, hogy az életben, az adott történeti korszakokban vannak csúcs gondolkodók, olyanok akik az élet fontos összefüggéseit újra és újra megvizsgálják, és amikor a társadalmi viszonylatok, a vonatkozó tudás megváltozik, mindenki elött képesek meglátni, feltárni a valóságot.Az így feltárt valóságot nyelvileg képesek közvetíteni. 

Talán barátom mondta azt is, amit később  arisztotelészi filozófiával foglalkozva mélyebben érteni kezdtem, hogy a világ nyelvi alapú.

 A világ szerintem -festőként,- képi és nyelvi alapú, de igyaz lehet, amit nyelvileg nem tudok megragadni, amihez nincsen eléggé fejlett nyelvi szerszámosládám, az legfeljebb csak dereng, sejlik, kisért, úgy van velem, hogy nyugtalanít. Ez  „pre” megértési szakasz,  festészetben gyakori és azt mondják rá: „nyelv előtti”.

 „Játsszuk” azt, kissé eltávolodunk vizsgálatunk tárgyától,  „Pieter Bruegel: Gyermekjátékok” címet viselő festményétől.  Megvizsgáljuk, miért gondoljuk  részletekkel és az egésszel kapcsolatban azt, amit gondolunk?!

Amikor komolyabban festeni kezdtem, volt  megelőző világképem, ami készségek szintjén a köznapi elött járt, azonban tapasztalati szinten, azt alig előzte meg.

Ezalatt azt értem, meglévő világképem, látásmódom alapján festettem. Nagyon hamar kiderült,  festészeti téma egyszer csak előáll,  létrehozási folyamat végig meditatív. Erről olvastam más művészek nyilatkozatait: Nem én festek, csupán médium vagyok, én csak közvetítek, csatornázok stb.

Efféle  nyilatkozat több, mint amit néhány festőismerősöm mond, mert legalább  tisztázatlan létrejövési útvonalra látnak, aminek nem tudnak  mélyére hatolni. A "néhány festő" úgy van,  (vallja) mint köznapi beszédben  tárgy és megnevezés azonosságának evidenciája. "Az van amit látsz, az mindenkinek mást jelent, ahhoz nincsen mit hozzáfűzni!!! " 

Azt gondoltam, -hittem filozófus barátomnak, - a nyelvi készség fontos fejlődési tényező, és vizualitásnak, nyelviségnek, valamilyen módon együtt kellene haladni.

Heidegger  költői és filozófiai utat különböztet meg, amiről úgy beszél, hogy a kettő párhuzamos, követik egymást, de soha sincsen átkeresztezés.

Ennek a kettős erővonalnak erőterében történnek a fontos dolgok, a dolgokkal kapcsolatos felismerések, vagy (és)ezen felismerések begyűjtése. A kettős erőtér létrehoz egy „tájékot”, amit be kell útaznunk.

Ezt a beutazást kettős értelemben gondoltam, úgy mint tényleges útvonalak létrehozását, és azon való mozgást,  megnyíló perspektívák összegyűjtését.

Heideggernek erre sem volt  előlegező és ezzel beszorító definíciója. Hangtalan hangról beszél, ami összeszedésre indít. Ami ami úgy hív, úgy gyűjti egybe a híveket, mint a harangszó.

Mindebből egyáltalán nem az jön le, hogy műalkotásról nem lehet beszélni! 

Nem az jön le, hogy műalkotásnak nincsen átadható kulcsrendszere!

Nekem az jött le, -amit okos emberek előttem régen gondoltak,- hogy metafizikai módon, nem lehetséges univerzális lényegeket redukálni műalkotásokkal kapcsolatban (sem), azonban lehetséges a saját élményeim kibontása, a megközelítési módok(ön) kétségbe vonása, más szemszögekből való vizsgálata.

Több útvonalra van szükség, mű „beutazásának” esszészerű szellemi úti-beszámolója szóba jöhet, de nem jőhet szóba magyarázat, intellektuálisan legyűrő kijelentések halmaza.

Egy olyan mű, mint a Gyermekjátékok, egyszerre nyitott és zárt, személyes, korlátozott és univerzalista.

Következő lépésben, fontolóra kell venni, mit értünk univerzalizmus alatt…(?)