A bevásárlóközpont-álom hirtelen úgy ért véget, hogy folytatódott.  „Doktor úr” tisztító eljárása után snitt. Azt tudtam, még mindig a gyéren látogatott Plázában vagyok, de ezúttal nem  saját üzletemben, hanem a postahivatalban.

Mint aki munkát szeretne, felmondtam hivatalvezetőnek, mi a postás feladata. A szövegre már nem emlékszem, csak arra, hogy szégyellnivalóan bugyuta volt, és azzal a mondattal zárult, amivel az álom is: „ És a postás nem bontja ki az ajánlott levelet!”

Az álomból két üzenetet tudtam megérteni. 

Első feléből azt, hogy  Bruegel képet, és az üres karika-hordó összefüggést differenciának kell elgondolni. Az univerzalitás -bár többnyire (?!) korlátozott, lehet lapos, végig nem gondolt fogalmi panel, és lehet kiterjedt funkció, aminek kiterjedését megkísérelhetjük kikémlelni, vagy tapasztalt, megfigyelt működési dinamikáit meglovagolni.

Visszautalva az álom első felére,  Bruegel festmény is lehet korlátozott szintű (lapos) funkcionalitás.  Ilyen felületi, csaknem üres volumen az, amikor csupán cím szerinti jelentést  dolgozzuk ki, azt az aspektust, hogy miféle játékokat látunk, és ezek a játékok honnan erednek.

A mélységi kiterjedés (hordó) szintén ellenáll redukáló, metafizikai bejárásnak… A mi módszerünk nem is ez volt, hanem sokkal inkább lételméleti, daseinanalizis, amit ma már jónéhány filozófus (is) felhasznál.

Amikor  kör, gömb, korong, négyzet analógiákat néztük kulcsként, elértünk  festmény aljában látható mértani hasábig, aminek tetején korong, vagy kör alakú bemélyedés látható. 

A képen belüli -ábrázolt- kísérletek, hogy  zártat és kiterjedtet, horizontálist és vertikálist, anyagit és szellemit egyesítse,  megmaradt  emberi kreációk spekulatív, transzcendens határain belül. 

Ezen a ponton kezdtem cselekvési összefüggések útvonalainak, metszéspontjainak kijelölésébe. A kidöntött fa, -amit szintén meglovagolnak, - és a gerenda -minek végébe írta Bruegel saját szignóját,- metszéspontjában magányos alak látható, akinek magánya csupán mozgásfázis hiánya, várakozás.

A pillanatnyi önmaga várakozás. A várakozás meghajlás, hogy átugorjanak felette (is). Rajta keresztül pillantottam meg, Bruegel miként van saját festménye egészébe, és ezzel eljutottam ahhoz a „mesterkulcshoz” ami a kép tényleges alapötlete, egy olyan pecsét amit az „álomüzenet” szerint mindenkinek saját magának kell feltörni, amihez én legfeljebb „postás” lehettem.

Mégsem (egy) visszatartással zárnám le műalkotáson belüli bolyongásomat, hanem  másik, természeti kiindulás felé visszautaló asszociatív teljeséggel, ami így utóbb nem  halál, hanem az élet, élet előtti teljeség potenciálja. Legközelebb erről ejtek pár mondatot, mint  végső - és kezdőpont- záró-nyitó kapcsolatáról…