Van ez a szétcsúszás élmény!

Nem a krónikus, neurotikus, skrizoid állapotokról beszélek, amelyek elvisznek a hasadás élményig, egészen a fragmentálódásig, amikor a világot már csak darabokban lehet érzékelni és látni.

Nem mintha ez az állapot nem lehetne valóságos és igaz! Tulajdonképpen nem szükséges traumatikus élmény, hogy valaki felismerje, a világ azért egységes, mert a szavak és tárgyak, tárgyak és látvány egybe esik, amit mi hozzá csatolunk egy differenciálatlan képzethez, aminek ok-okozati, metafizikai rendjét óvodás korunk óta megtanultuk.

Amikor valaki művész, nem feltétlenül hátrál ki a fent leírt rendből, nem is feltétlenül látja van honnan kihátrálni.

Tegyük fel egy fürt szőlőt néz a festő, késő őszi napsütésben. 

Puszta ránézés lehatárol és kiemel, egyszerűen azért mert közel ment a dologhoz. Nem nagyon közel, csak annyira, hogy észre vegye, a látvány szép!  

Azért szép, mert a fókusz kitakarja a zavaró környezetet, kiragad időből és térből. Megjelenik  a szőlő képzete, amiben benne van a napfény,  nyár hangulata,  gyümölcs íze, a kerekségek formai univerzalizmusa, egy kicsit az érzékiség, mint a női nem érzéki  mivolta, -persze ez (már) rejtettnél is rejtettebb,- így inkább az érzékelés érzékisége… A külső tárgy belsővé változik, a belső meg kívül jelenik meg (?)….

Ez nem a szétcsúszás, hanem az összecsúszás élménye!!

Az élmény (adott értelemben) természetes és teljes! Nem kellenek szavak, nem kell linearitás, a pillantás már mindjárt ott van  szépséget hordozó gyümölcsnél, az eredeti és intenzív tapasztalatnál.

Ám mivel esetünkben festőművészről van szó, fogja  fényképezőgépét, és most már azzal, -ráközelítve és ránagyítva,- megismétli az eredeti pillanatot. A pillanat most már származékos, egyszerre mutat  eredeti tárgy felé, és  képzet-intenzitás felé. Ez ugyan már köztes, de erről fogalma sincsen barátunknak, mivel meg akarja festeni a képet, amivel tetszést arat, és ami talán szép pénzt(?) fog hozni…

Azért arat majd tetszést, mert  egyszerű emberek(?) irodákban, gyárakban dolgoznak, és amikor pihennek, szívesen töltenek időt szép és nyugodt dolgokkal.

A szép és nyugodt dolgok így már tárgyak, fogyaszthatóak -ha nem is úgy mint egy fürt szőlő!

Azt a folyamatot néztük végig, ahogyan a művészi készség piacosodik.

 

Az a festő, aki keresi  piac ízlését, hangnemét és gondolati köreit, -tapasztaljon bár teljes lényével,- metafizikailag determinált, része a nagy art-iparnak, ízig vérig univerzalista(?), ki a túlélés ösztönétől hajtva ellent fog mondani mindennek és mindenkinek, aki holmi okoskodással,-filozófiákkal,- szét akarja szedni azt, ami „normális,” ami természetes és „egész”…

Sarkítok! 

Helyzet ritkán ennyire vegytiszta. 

A „kánon festői” és a „piac festői” szekértáborokat azért nem kedvelem, mert tulajdonképpen,  egymásba játszanak… 

Ennyiben, -fenti értelemben,- bizonyosan nem az „egység” festője vagyok, hanem sokkal inkább a „szétcsúszásé”, -talán az ide-oda csúszkálásé is,- de nem a csúsztatásé(!?)….

 Végig gondolás Bruegel: Gyermekjátékok című festményének hozadéka. Úgy a hozadéka, hogy rápillantottam egy műre, ami belső viszonylatokat közvetített, és úgy változott személyes élménnyé, hogy egyben megmutatta, semmi nem kerek, amit -nem geometriai értelemben, -kereknek mondanak...