Elizabeth Strout könyve 2017-ben jelent meg. Véletlenül hoztam ki a könyvtárból, és véletlenül olvasom el!? 

Azért véletlenül, mert már vissza akartam vinni, de éppen szünetet tart   Művelődési Központ ezen részlege. Az emeleten felújítások zajlanak, amit ezuttal nem jeleztek előre. Korábban szóltak, hogy szabadság miatt zárva lesznek, azonban nem tünt fel, hogy így  kölcsönzési időn túlhaladok. A büntetés nem volt magas, annyi, hogy vehettem volna belőle két pohárnyi kávét az autómatából...

 Idő szétcsúszás az is, hogy  nyolcvanas évek amerikájában járunk, egy New Yorki korházban, ahol anya és lánya még régebbi időkről beszélget, olyan időkről, amikor szegények voltak és egy garázs volt az otthon. 

Az írónő   Elizabeth Strout és a címet adó lány Lucy Barton -a fejemben szintén összecsúszogat,- pedig festészetből tudom,  pszichologizáció tilos!

 Művész és a mű  nem tekinthető egynek!, Összetartozónak igen, de egynek, azért nem, mivel teszem azt; ha valaki boszorkányokkal foglalkozik, attól még nem boszorkány.

Emlékszem Verebics Kati 2005-ben végzett  "képzőben" festő szakon, és mindjárt az első kiállítása   OCTOGONart Galériában,-ha nem is botrányt,- komoly sajtóhullámokat kavart. 

A "Nem szeplőtelen" kiállítás "vad szemérmessége", néhány műben megidézte a szadó-mazó perverz érzékiségét, amit végül, -bennem legalább is,- a Magyar Narncs cikke zárt rövidre. 

Arról írtak, hogy ez a kiállítás az álszentségről szól, azokról, akik megbotránkoznak egy kortárs kiállítás meztelen testein, és ennek nyilvánosan is hangot adnak, miközben gyakran, -otthon titokban,- pornó oldalakat látogatnak.

 Művészetben nincsen pornógráfia, mert ha igen, az nem művészet, de olyan van, hogy  művész a pornográfiáról gondolkodik, azzal kapcsolatban vet fel valamit...

Örültem amikor Verebics Kati felbukkant a "Selachimorpha Art Agency and Gallery" művészei között,  bár nem értettem, mit keres  "kánon" a píac altamirai szegletében?! Nem is maradt pár hónapnál tovább,  különös csak az volt, nemsokkal később, úgyanott, saját műveimről derült ki, szeplőktől áttételesen fertözöttek...

A könyvben Sarah Payne irónő Arizónában kurzust tartott  írás után érdeklödőknek, amit "műhelynek" neveztek. Arról volt szó, hogyan lehet úgy írni, hogy valaki írás közben ne itélkezzen...

Előadás közben ablakon beúgrott egy nagy macska, amitől az írónő nagyon megijedt. Erre  kaliforniai pszichoanalitikus nő, -aki részt vett a kurzuson, de addig semmit nem szólt,- feltűnően rosszindulatú hanghordozással megkérdezte Sarah Payne-tól:

-Mióta szenved poszttraumás stressz szidrómában?!

Ez az a helyzet, amikor tudás és megalázás kapcsolódik egybe. 

Sarah Paine késöbb azt mondja  könyv föszereplőjének, akinek elolvasta a jegyzeteit, hogy a könyve jó lessz, meg fog jelenni. Megjelenik és az emberek nem hagyják majd békén, hogy a szegénységet és bántalmazást összekapcsolja, pedig van szegénység bántalmazás nélkül. Erre akkor ne felejen semmit.

"Soha, de soha ne kelljen a művei védelmére."