Anna mindig is író szeretett volna lenni. Amikor középiskolába járt, olvastam blogot amibe rendszeres bejegyzéseket tett, később pedig elküldte novelláit.
Novellából több emlékezetes is van. Íróként talán azt próbálta ki, milyen viszonyban van más művészeti ágakkal, és olyan személyes megoldást választott, -fiktív együttélést jungi tevőleges oldalával,- ami azt sugallta, megélni alárendelve lehet és elszenvedve (?!)
Talán sugallat igaz, ám akkor nem gondoltam bele túl mélyen. Azt, hogy Anna mibe gondolt bele, vagy mit fejezett ki spontán fikción keresztül, pontosan nem tudom.
Két verzióra emlékszem, és két verzión belüli átfedésre. Átfedésekben teát visz férjének valami homályzóna lakáson keresztül, és az ajtóban megállva szembesül katasztrófával.
Zenész férj zongoralecke alatt kikezd kamaszlány tanítványával, miközben Anna érzékletesen leírja, milyen érzés spontán arcbőr-leégés. Az elégés érzését úgy beszéli el, hogy megsemmisülés közben még érzi szenesedő bőr, izmok és csontok szagát.
Zenész soha nem akartam lenni, ám pop-szexszuális képzeteimben mindig is kihívás volt, zongora miféle vonatkozásokban rendelhető zöldalmák elfogyasztásához, és zöldalma íze miként olvad bele sültalma izébe….
Paff-neki! Következő alany korosodó tájképfestő. Főhősnő itt is egyesszám első személy, teával a műteremben. Animusz -nyilván- valamennyire szakállas, kockás zakót hord és speciálisan megtekert sálat, pipázik miközben festéket kever. Később magával cipeli nejét anyjához, aki mélyen lenézi, megalázza, mivel házasság ürügyén kísérletet tett, hogy elvegye tőle a fiát…
Nem tudom milyen megélni, hogy írok, -amikor írok,- mint ahogyan azt sem tudnám elmondani, mi történik festés közben. Hasonló és teljesen más.
