Amikor tenni (?!) szeretnék valamit, az elképzelés határtalansága találkozik pillanatnyi lehetőségek korlátoltságával, és megkezdődik a kibomlás. Ez a kibomlás bármennyire görcsösen akarom is feltárni mozgatóerőit, nem enged meg túlságosan nagy ugrásokat. Néha kívülről látom, ahogyan átugrok három-négy lépcsőfokot, ezt (átugrást) nem tudom megtenni leszakadások távolságaival, és a lehetséges áthidalások racionalizmusa a racionalizáció sejthető elfedése. Elfedése az amúgy mélyből felkavargó mindennemű bukás és zuhanásélménynek, ami akkor is magával ránt, ha nem következik be, elrontva kisebb úgrások eufóriáját.
Olvasom Jacek Baczak : Egy éjszakai ügyeletes című füzetét. Hetedik éjszakánál tartok, ezek az ügyeleti éjszakák fejezetek címei, emelkedő kronológia lényegkiemelés helyett.
Főszereplő korházi ápolónak tűnik, aki gondozza a zavarosodó tudattal haldoklókat, segít felöltöztetni a hőségben már bomlásnak indult holtat késve érkező temetkezési vállalkozónak, és gyakran lemegy a proszektúrára, hogy frissen távozókról gyors vázlatokat készítsen.
A vázlatokat fixírrel rögziti, pontosabban -ahogyan leírja,- rögzíti az alászálló port.
Ebből saját önkifejező tapasztaltimra ismerek.
Festeni kafkai pincében fest, és mintha valami hegyet is látna, ami talán maga a festmény, saját maga, ami abból is kitűnik, hogy úgy járkál kihalt völgy fái mentén, a sárgás fűben, mint amikor valaki saját képzeletbeli flóráját rögzíti, hogy felfedezze, mélységében megélje azt…
