Jacek Baczak füzete 1998-ban jelent meg, és mint legtöbb olvasmányom könyvtári.

Három nap szórt olvasása után néztem meg, a történet jelenléte mekkora késés sajátomban, aminek jelentése csak köznapi értelemben van, daseinanalízis vonatkozásában feltöredezik és átrendeződik az idővonal.

Jacek tizenkilencedik ügyeleti éjszakája valamiféle kórházi elfekvőben történik (történt!?), ahova az idősek meghalni kerülnek be.

Van akinek tudata tiszta, de mozdulni nem tud, az ablakon keresztül felhőket, vagy a mennyezet repedéseit nézi, miközben várakozik… Olyan is akad, aki zavaros tudattal bolyong a folyosókon, és elmúlt idők színhelyein él újra monomániás szituációkat….

Jacek főszereplője meghaltak portré-tekintetén keresztül akarja megragadni, amihez munkája miatt olyan közel van, az élet villanását és tovatünését.

Különös véletlen, történet nem sokkal halottak napja után került a kezembe. Ez a halottak napja egészen más volt, mint a megelőzőek. Talán azért volt más, mivel gyönyörű színekben pompázott az őszi sírkert. Napfény csak annyira volt erős, hogy tisztán kirajzolja síremlékeket, szobrokat.

Eltűnt hely korábbi sötét borzongása, és eltávozott rokonaimat úgy szólítottam meg, mint akik mindössze a fénylés túlsó oldalán vannak.

Jacek rávilágít, az élők halállal kapcsolatos képzetei többféle megközelítést gyűjthetnek egybe, gyászét, test szenvedésének, felbomlásának végső képeit, félelmet, traumát és feloldozást (is).

Ezek a nézetek egymásba játszanak, néha valamelyik, -nem mindig a legszerencsésebb dominál, - és öntudatlanul keresi fent említett feloldozást.

Márai, aki végig kísérte kedvese, Lola haldokolását amerikai egészségügy gépi és gépies rutinjai között, ( Jacek Baczak ) úgy döntött mielőtt hasonlóan megalázó helyzetbe kényszerül, végez magával. Vásárolt egy revolvert, és ahogyan eltervezte, adott pillanatban átlépett a túloldalra…

Nem tudom megítélni, jó szó e erre az „elegancia”?!