Egyszer fültanúja voltam egy beszélgetésnek. Ez a beszélgetés két barát között zajlott egy vendéglő asztalánál, ahol én az oda hívott ismerős, relatív kívülálló voltam, ezért nem szóltam a témához, vagy azért nem, mert érdemben amúgy sem tudtam volna mit hozzátenni.

Mindazonáltal ez a beszélgetés két évtizeddel később is felidézhető. Talán azért maradt meg, mivel a példabeszéd akárhonnan is volt kiragadott vagy odaemelt, bizonyos elemeiben jól integrálódott későbbi tapasztalataimhoz, és így világszemléletemhez.

A beszélgetés a megismerésről szólt, és a megismerést egy romos kastélyhoz, vagy gótikus szerkezettel megépített várhoz hasonlították. Ebbe a várba bárki beléphet, megkísérelheti felfedezni, azonban nem lesz két ember, aki ugyanazt látja, de még annak sem tűnik egyformának, aki ismételten visszatér.

Ennek a várnak megvannak a járható és járhatatlan útvonalai. Leszakadt tetejű csarnokok és hiányos lépcsők. Azok a lépcsők, ahol csak néhány fok omlott le, ügyes átugrással még végig járható, a túl nagy hiányon azonban nem lehet túljutni. Egy darabig elvezet és annyi. Hiába látható, a valaha egyéges szakasz milyen magasra vezetett, abba a magasságba mára csak más módokon lehet feljutni.

Ez a helyzet leomlott boltív maradványokkal is. Abban az esetben, ha valaki nem tudja, hogyan épültek, azoknak rejtély, hogy a falakból és tetőzetből miként áll annyi, amennyi még áll…

Ezt a képes magyarázatot úgy lehetne lefordítani, hogy teljes megismerés nincsen, csupán részleges. Amikor azt képzeljük, hogy valamit ismerünk és úralunk, az többnyire csak érzés. A részlegesség vagy töredékesség nem jelenti azt, hogy nem lehet előrébb jutni. Előre lehet haladni, néha át is lehet ugrani részeket, de túl nagyot nem,  a részlegességen belüli nagyobb hiányok talán megkerülhetőek, de nem áthidalhatóak…