Az „ihlet” szóval kellene kezdenem valamit.

 Nem szeretem  kifejezést. Tudom, hogy nem szeretem, ez egy érzés, és elég egy rápillantás, odafordulás,- filozófus szavával élve: „belekérdzés” és már is jönnek  tudatosuló válaszok.

Azért nem szeretem, mert ihlet fellengzős kifejezés, a múzsa pedig olyan előzetes munkával kifejlesztett mentális reprezentáció, ami megfelelő fizikai, szellemi állapotban csókol, máskor meg nincsen csók, csupán rutin van, mechanikus szerelmi energia.

Azt is lehetne mondani, ihlet könnyed mámor, egy üveg pezsgő! Lehetne mondani és talán van is ilyen tudatállapot, de akkor már inkább a „könnyű szülést” mondanám, ám az is csak hasonlat, olyan nyelvi fordulat, amit magamtól aligha illesztenék bárhiva.

Szótárt lehetne összeállítani, olyan kifejezésekből amiket soha nem használok, és azért nem használom őket, mert érzelmileg, energetikailag van bennük valami, ami taszít, nem rokonszenves,  pontatlannak tűnik és még számtalan oka lehet  viszolygásnak,  vagy nyelvi undornak.

 Az elkerülés többnyire spontán, cseppet sem feltűnő.

Festők munkamegközelítése más és más, olyan is akad, aki szerint ihlet nincs, -nem létezik, -csak szisztematikus munka van. Ez a világnézet szintén redukált,  ló átellene…

Említettem, kutatni kezdtem… (Kutatni?!) Kérdésessé tettem festők nyelvi és képi megnyilvánulásait, miféle együtt mozgás vagy szétcsúszás van közöttük.

Munka elkerülése az lenne, ha már az elején leszögezném, nyelvi és képi készségek egyáltalán nem állíthatók szembe, mindkettő lehet más potenciál.

Munka hipotézis, hogy nem végpontok fontosok, hanem világnézeti differenciáltság, és az eltérő kvalitásokat egymással összefüggésben, közös megnyilatkozásként kell (lehet) szemlélni.

(Engem az is megrémít, ha zseniális festőből ömlik a szó, vagy kukkot sem szól. Miféle stratégia az ok, vagy világnézeti blokk?!)

Amit igy nyerünk, -kettő az egyben,- az emberi viszonyulás. Talán nem reális, nem logikus, esetleg igazságtalan. 

Szavak azért élőek, mert úgy vagyunk velük, mint az emberekkel?!...