Az is köztes állapot, amikor szétcsúszás van. Festők között (is) világnézeti vita, lehet e, szabad e, kell e egy műalkotásról beszélni, bármit mondani akkor, ha mi hoztuk létre?!
Ez a kérdés azóta kisért, mióta életemben első ízben -egy galériában,- képet állítottam ki, és frissen végzett festőismerősömnek megmutattam.
Ismerősömet a technika érdekelte, azt azonban nem választottam el tartalomtól. Megközelítéseket mondtam, nem pedig definíciót, és mivel nem értette, úgy reagált, hogy: egy festmény kémia, és biokémiai folyamatokat nem lehet szavakba önteni!
Ez a megközelítés később egészen extrém formákban jött szembe.
Soha nem megmagyaráztam, amit festettem, hanem kulcsokat adtam hozzá, megközelítési irányokat mutattam, esszét mondtam. Nem alkalmaztam redukált definíciót.
Előfordult, filozófiával és festménnyel kapcsolatban, művelt művész és művészettörténész felismerte, hogy hagyományos metafizikai gondolkodás kerül szembe lételméleti megközelítéssel (megközelítésekkel), ám ilyenkor is az volt végkövetkeztetés, az ontológia sok szempontból pszichológiának minősíthető, és az emberi belső világ valódi mocsárterület. Ezt az érvelést úgy fogadtam el, hogy nem fogadtam el!
Magam is tapasztaltam, hogy „megmagyarázom” definitív elutasításának a lételméleti igazság is áldozatul esik, és aki nem ért valamit, annak támadásszámba megy, ha valaki a megközelítések kulcsai mellé, még a posztmodern filozófia alapjait is mellékelni akarja.
Ezen a ponton elkezdtem úgy gondolkozni, hogy műalkotás reprezentációja szimbólum, azt pedig nem lehet kimeríteni, a felszínen bárki a teljeség érzését tapasztalhatja, aki pedig többet is akar, olyan mélységben bontja ki, amennyit képességei engednek.
A szétcsúszásnak ezen a pontján mondtam azt, azon az oldalon, ahol megmutatom valamelyik mű-alkotásomat ott sem szürrealista álomfordítást, sem megközelítési útvonalakat nem adok, legfeljebb ráutaló esszét.
Ez az elhatározás nem lett igaz akkor, amikor mások munkáiról van szó, amikor szakértő „metafizikai” alapon téved el, és saját felismeréseim így ellenvetések.
Ezen a ponton az „akárkik” metafizika-használatáról kell szólni.
Heidegger szerint metafizikának helye van a tudományban, de nem lenne helye a közéletben, emberi viszonylatok között.
Metafizika eltárgyiasítás. A dologból kiemelem azt, ami nekem hasznos, a többi vonatkozás nem érdekel, tagadom és az érdektelen, nincs is. Ez a reduktív lényegkeresés addig tart, ameddig a dologból tárgy nem lesz, és nem nyerek felette uralmat.
Ennek legrosszabb válfaja, amikor embereket tárgyiasít el valaki, és ennek technikáit kellő rafináltsággal és agresszióval csinálja. Ez a „legrosszabb” válfaj mindig érdek alapú, minden tudás a hatalomhoz kell, és a sikeresség vámpír páncélját hordja.
Unokahúgom fiatal író és költőnő, rendkívül szenzibilis. Író és olvasó találkozón, valaki kérdésessé teszi versét. Ha nem reagál az feltűnő, vajon miért?! Ha reagál és agresszív, az minősít!
Ha reagál és elmagyaráz akkor megmagyaráz! Anna ezt a helyzetet írja le versben, ügyesen, cseppet sem direkt módon. Esemény közben kinézve ablakon egy tóra lát. Sima víztükrön villan, csobban valami.
