Ez az újrafelfedezés számomra mindig is az „újra felfedezést” (is) önmagába foglalta. A kérdést el lehet intézni, köznapi értelemben annyival, hogy: alkotni ihletett állapotban lehet, vagy alkotni intuíció alapján, esetleg gondos megfigyelés és előkészítés után lehet, vagy egyszerűen annyival, hogy maga a folyamat elmélyült, személyes folyamat és érdektelen, mivel egyedül végeredmény minősít.
Mivel festés időigényes, mivel festés elköteleződést jelent, érdekelni kezdett valójában, - általánosító redukciók nélkül,- mi történik a folyamat közben?!
Tudtam beszélni előkészületekről, képi jelentés nyelvivé tételéről, -világképekről, mint gyűjtő prizmákról,- de a legtöbb örömet adó létrehozási folyamatról nem!
A kérdés megfogalmazásához, hogy a kérdés egyáltalán létezhet, szükséges volt nyelvi dekonstrukció.
Teljesen kézenfekvő megoldásnak tűnt, hogy festői munka idejét eseményként kezeljem, olyasminek, mint egy kirándulást. Nem pusztán megtörténnek dolgok, amit később linearitás szálán eseményről eseményre felidézhetek, -mert éppen ez volt a probléma,- a felvillanó emléknyomok és töredékek semmiféle „valós” történetet nem adtak ki.
A felvillanó emléknyomok felfűzése hiányérzetet hagyott hátra. Dolgozom valami részleten, keresgetem hozzá a megfelelő színt, aztán vékony ecsettel apró vonalakat húzok… Ez elégséges metafizikailag, de csak akkor, ha a külső mozdulatok és szellemi mozgások egységet képeznek. Ám de nem képeznek egységet!
Ekkor jött: készülök esszét írni kirándulásról, amiben nem csak helyek, a táj és emberek leírása van, hanem az is amit közben gondoltam.
Ez tudatos kirándulást jelent, nem pedig spontánt.
Intprospekciót jelent kifele és befele egyaránt.
Igen ám, de többszöri kísérlet után is -pár perc multával- elvesztettem a fonalat.
Ez más hasonlattal, a mantra jóga tapasztalata. Rákoncentrálás festmény részletére, aztán feloldódás a részletben, elszállás, csapongás valahol teljesen máshol. Aztán újabb részlet kihívása és az egész kezdődik élőről. Az „én” eltűnik és vele együtt az idő is.
Meditatív állapot, köztes tér, „éber félálom” ….
Legutóbb meséltem most elkészült festményemről. A „Fény tropizmus” mint képi elképzelés pusztán intuíció alapján, absztrakt vizuális sorozat vázlataként jött létre. Talán illesztettem elemet az első variációhoz, esetleg elhagytam, alakítottam ameddig érzésem szerint kész lett. Ezt a tervet félretettem, nem kérdeztem bele, nem analizáltam, címe sem volt. Csak az egységes képi intelligencia, mentális reprezentáció kezelte minden részletében is egységként.
Miután megfestettem, írtam a képről. Leginkább a „fénynövény” foglalkoztatott, mivel legtöbb gondot az jelentette és nyilván az a fő dinamikai elem. Amikor gondolkodtam és írtam festményről, az nem volt ténylegesen előttem, a képi emlékezetemre hagyatkoztam.
És itt jön legfőbb meglepődés, a „szív-szerű” képződmény teljesen kiesett. Kiesett annak ellenére, hogy festés közben többször is érintettem, bizonyára sok időt töltöttem vele, és kép utólagos értelmezése szempontjából kulcsfontosságú.
Mindenféle vizuális készségem és képességem ellenére a folyamatban, - akár egy álomtörténésben, - megjelenik amnézia vagy részleges kifedődés.
