Beautózom a városba. Városrészt, ahol lakom és a belvárost közúti felüljárók választják el, és néha eszembe jut, a „rendszerváltoztatás” idején megjelent óriásplakátok, kezdetben nem reklámokat, hanem remek grafikákat mutattak.
Az egyik grafikán parasztház és baromfiudvar, a létra azonban nem a csűrnek volt támasztva, hanem a ház felett elszálló felhők egyikének.
A természetes létmód és szellemi tér ezen kapcsolatának ábrázolása lenyűgözött.
Vakkeretre feszített vásznat szeretnék vásárolni. Már megvan a festmény vázlata. Lepusztult helység, régi deszkaasztal és ágy, kövezeten szétszórt szemét. A vakolat málladozik. Szemben egy magasabban elhelyezett ablak, oldalt normál magasságban, mindkettőn keresztül ömlik a fény.
A helység mégsem csak világos, - ahol túl sok a fény, ott körvonalak eldósodottak, ahol árnyékosabb sávok vannak, ott meg élesek.
Összecsukható széken csaknem ruhátlan lány ül és hátrafelé nézve kapcsolatot teremt kép szemlélőjével.
Amennyiben ez egy szuterénlakás, - nekem az utólagos képzetem, - meglehetősen lakatlannak tűnik, ugyanakkor fény és a lány jelenléte abszurdnak hat. (nem nyilvánvaló jelenlét, ha nem is idegen, ha nem is leválasztott, elválasztható…)
A leendő kép munkacímén gondolkodom, és akkor az jön: „Szürkületi zóna fényes nappal”.
Ez kissé direkt, szinte metafizikus cím.
„Megvilágítás”. – Nem tökéletes, azonban jobb mint a megelöző, megfelelőbb mivel nem nagyon hosszú.
