Anne Imhof Faustjának látképe, 2017, az 57. Velencei Biennálén.Fotó: Nadine Fraczkowski/Courtesy Sprüth Magers, Berlin, És Galerie Buchholz, Berlin

Egy picit megállnék. Azért állok meg, mert miközben anyagot gyűjtök, kiemelgetek ebben a témában, asszociálok is, és ezek az asszociációk ide-oda osszilálnak. 

Mint festő, időnként egyetlen műalkotás jut eszembe, vagy műalkotások bemutatója jelenik meg a tudatómban. Ez eddigi tematizálódásban  "klasszikus figyelmi" jelenség. 

A "kutatható művek" Bishop által történő beemelése, új fejlemény  művészet történetiségében, és az már szétfeszíti a keretet, amikor ezeknek a műveknek köznapi gyakorlata, ( ami a vizsgálatra kerülő művek alapjául szolgál,) az ahogyan akár adott mű után nyomozok a neten, megnézem hogyan néz ki a művész, milyen a műterme, elolvasok járulékos cikkeket... És mindez addig tart ameddig nem merül ki a figyelmem, és nem gondolom azt hogy elég. Amikor elég  akkor adott mű kiegészült személyes impulzusokkal, tőlem eltérő új nézőpontokkal...  

Anne Imhof Faustjának látképe, 2017, az 57. Velencei Biennálén.Fotó: Nadine Fraczkowski/Courtesy Sprüth Magers, Berlin, És Galerie Buchholz, Berlin

 

A „figyelem” történeti intézményülése a művészeti bemutatok és színházi előadások. A kultúra etikettjét alacsonyabb néprétegek nem ismerték, ezért megjelenésük, - paraszt vagy munkás megjelenése opera bemutatón,- szinte teljeséggel kizárt volt.

„A gabbing parasztok, akik nem tudták az új etikettet, elbújtak. A "figyelemelterelés" – írja Bishop – "erkölcsi ítéletté" vált.”

A kultúra elitizálódása tehát a „figyelem” etikettjéhez kötött, ameddig annak monopolizálásának eszköze az „erkölcsi ítélet” nem más, mint figyelemelterelés.

Mindezt a korakapitalista fejleményt jelenbe helyezve azt látjuk, hogy polarizáltság nem tűnt el teljesen, mivel lehetséges kritika, hogy van aki a művészetet moralizálva elutasítja, helyette okostelefon böngészéssel él, és vizualitás kimerül  barátnő meg  kutya „kütyü-fotózásában”.

 „… elitista dolog a telefonokat és a tévét figyelemelterelő tárgyaknak minősíteni, a művészetet és az operát pedig tiszteletre méltónak minősíteni.”

A könyvben ezután négy esszé következik, amelyek az elmúlt évtizedben születtek, de közös bennük a „figyelem” szál.

A művészet mint műfaj, -számomra érthető módon,-soha nem került egyértelmű meghatározásra. ( Megjegyezzük speciálisan a téma a „kutatáson alapuló művészetre van kiélezve, mint a kórszak fejleményére, (jelenségeire) amire a művészek is reagálnak!) 

Bishop szerint műfajt ma a digitális technológia szervezi. Nem emlékszünk valaminek a nevére, ám tudjuk hol és hogyan keressünk rá. A kutatáson alapuló munka azután meghozza a „térben elosztott anyagok bőségét”.  A szóban forgó művek rendre több információt nyújtanak, mint amennyit a mű nézője ( , vagy művel foglalkozó egyén,) be tud fogadni.

Ezekre a mai, kutatható művekre példa Renée Green Import/Export Funk Office (1992–93) :

„a polcokon és a nézőállomásokon elhelyezett archív anyagokkal a látogatók az afrikai diaszpóra kultúráját, különösen a hip-hop németországi fogadtatását kutathatták. Green szándékosan hatalmas mennyiségű információt kínált: nem akarta, hogy nézői úgy menjenek el, hogy úgy érzik, "elsajátították" a témát. 1995-ben azonban készített egy CD-ROM kiadást, mert úgy tűnt, hogy a nézőknek soha nincs elég idejük a múzeumban.”

Wolfgang Tillmans Truth Study Center (2005–) hasonló módon rendezi el a cikkeket és fényképeket vitrinekben, mindegyikből hiányzik a nagy narratíva, vagy akár egy nyilvánvaló téma. Azt mondja, hogy a 2000-es évekre, ahogy az internethasználat bővült, az emberek úgy érezték, hogy állandóan elárasztják az információk, és már nincs szükségük műalkotásokra az élmény reprodukálásához.