Átmeneti rítus

2024

Suima kisérő szövege:

Ez a műalkotás a lányságból a nőiességbe való átmenet mély és szimbolikus ábrázolása .

Egy jelentős felnőtté válási rituálé lényegét ragadja meg,
finoman utalva az első menstruációra
és az azt kísérő érzelmi és fizikai átalakulásra.

A mélyvörös tóban ülő két fiatal nő
a felnőtté válás útját szimbolizálja, a víz pedig az idő folyásának, a változásnak és az élet egy új szakaszába való elkerülhetetlen átlépésnek
metaforájaként szolgál .
 

Átmeneti rítus

Suima, 2024

Mi történik velünk azon a ponton, amikor már nem vagyunk egészen azok, akik korábban voltunk, de még nem tudjuk pontosan, mivé válunk?

Talán éppen ezt a nehezen megfogható pillanatot látjuk Suima 2024-ben készült Átmeneti rítus című művén. Két fiatal lány ül egy mélyvörös tóban, háttal nekünk. Körülöttük sötét erdő, magas fű, szinte zárt természeti tér. Nincs látványos történés, nincs mozdulat, amely elárulná, mi következik. A kép mégis egy jelentős esemény kellős közepén talál bennünket: valami már megtörtént, valami pedig éppen most van történőben.

Suima saját kísérőszövege egyértelműen azonosítja a témát. A mű a lányságból a nőiességbe való átmenetet jeleníti meg, és finoman az első menstruációra, valamint az ezzel járó testi és érzelmi változásra utal. A vörös tó az élet új szakaszába való átlépés, az idő és a változás metaforájaként jelenik meg.

De vajon valóban csak egy testi változást látunk?

A vörös tó természetesen felidézheti a vért, és ezen keresztül a menstruációt. De a vörös itt ennél tágabb jelentésűvé válik. Az élet, a test, az életerő és a változás színe is lehet. Ettől válik a kép érdekesebbé annál, mint ha egyszerűen egy biológiai esemény képi megjelenítéseként tekintenénk rá.

A tó nem valószerű tájelemként működik. Élénk, mély vörössége elválasztja ezt a világot a hétköznapi tapasztalattól. Mintha a két lány nem egyszerűen egy tóban ülne, hanem egy olyan térbe lépett volna, amelynek saját szabályai vannak.

És miért éppen a vízben ülnek?

A víz szinte minden kultúrában könnyen kapcsolódik a változás, az élet, a születés és az ismeretlen képzetéhez. A korábbi elemzés is a tudattalan, az életforrás és az anyaméh asszociációit emeli ki. De itt nem szükséges eldöntenünk, hogy „a víz ezt jelenti”. Talán érdekesebb azt megfigyelni, hogy mit tesz a kép egészével.

A lányok nem a parton állnak, és nem is merültek el teljesen. A határon vannak.

Ez az egyszerű térbeli helyzet rendkívül sok mindent képes összekapcsolni. A szárazföld és a víz határa egyszerre válhat a tudatos és a tudattalan, az ismert és az ismeretlen, a már megélt és a még meg nem élt határává. És természetesen ott van a legkézenfekvőbb átmenet is: a gyermekkor és a felnőttkor közötti határ.

Nem véletlen, hogy az átmeneti rítus fogalma éppen ezt a köztes állapotot írja le. Arnold van Gennep klasszikus felosztásában az átmeneti rítus különválásból, küszöbhelyzetből és az új állapotba való beilleszkedésből áll. Suima képe ebből elsősorban a második pillanatot ragadja meg: azt az időt, amikor az ember már elhagyta korábbi helyét, de még nem érkezett meg az újba.

A kép tehát nem a megérkezést ábrázolja, hanem a köztes állapotot.

Ez talán megmagyarázza azt a különös nyugalmat is, amely az egész jelenetet áthatja.

A két lány mozdulatlan. Nem beszélnek, nem néznek egymásra, és nem látjuk az arcukat. Nem tudjuk, mit éreznek. Suima saját leírása szerint ez a mozdulatlanság a felnőtté válás ünnepélyességét és súlyát is hordozza. A mű egyszerre kapcsolódik az érés öröméhez és ahhoz a melankóliához, amely annak felismeréséből származik, hogy az ember nem maradhat örökké gyermek.

De miért van szükség két lányra?

Első pillantásra akár azt is gondolhatnánk, hogy ugyanannak a folyamatnak két egymást követő állapotát látjuk. Mintha egyikük valamivel előrébb tartana, a másik pedig még közelebb lenne a kiindulóponthoz.

A kép azonban szerintem finomabb ennél.

A két lány ugyanabban a vízben ül. Ugyanaz a vörös közeg veszi körül őket, ugyanaz a sötét erdő áll mögöttük, és mindkettőjük haja össze van fogva. Mégsem egyformák.

Talán nem két egymást követő állapotot látunk, hanem ugyanannak az élménynek két személyes megélését.

Ez különösen jól érzékelhető a ruháikon.

A ruha az ember egyik legközvetlenebb kapcsolata a külvilággal: azt a réteget is jelenti, amelyet magunkból megmutatunk másoknak. A két lány ruhája ezért nem pusztán formai különbségként érdekes.

A bal oldali lány fekete-fehér ruhát visel, amelynek fehér felső része finom, csipkeszerű. A fekete és a fehér itt már önmagában kettősséget hoz létre. A fehérhez társítható a tisztaság, az ártatlanság vagy az érintetlenség képzete, különösen egy olyan történetben, amelyben a lány éppen egy új testi és identitásbeli szakasz küszöbére érkezik. A fekete-fehér felosztás ugyanakkor azt is sugallhatja, hogy a tapasztalat már valamennyire elkülönült részekre bomlik: van benne világos és sötét, ismert és még ismeretlen.

A másik lány egységes fekete ruhát visel.

Itt a fekete nem feltétlenül a gyász színe. Sokkal érdekesebb úgy tekinteni rá, mint valamire, ami még nem differenciált, nem megvilágított, még nem ismert. Egy olyan tapasztalatra, amelynek részletei még nem váltak külön egymástól.

Így a két ruha már ugyanannak az eseménynek kétféle belső feldolgozását sugallhatja.

Az egyik oldalon valamennyire már elkülönülnek a jelentések.

A másikon még minden egyetlen sötét egész.

Ugyanaz az átmenet, de nem ugyanaz a megélés.

És éppen ezért fontos a haj.

Mindkét lány haja hátra van fogva, koncentrált, rendezett formában. Ha a hajat az életerő szimbólumaként olvassuk, akkor különösen érdekes, hogy ez az életerő nem szabadon szétáradó hajként jelenik meg. Összegyűjtött, koncentrált.

A két lány ruhája különböző, de ez a gesztus összeköti őket.

Mintha a kép azt mondaná: az élmény közös, a megélése személyes.

És vajon miért nem látjuk az arcukat?

Ez elsőre hiányként tűnhet fel, valójában azonban egyik legfontosabb eszköze a képnek. Ha látnánk az arcukat, könnyebb lenne történetet gyártani hozzájuk: ez a lány fél, a másik örül, ez bizonytalan, amaz nyugodt.

Így azonban nem kapunk ilyen segítséget.

A nézőnek kell belépnie a két alak közé.

A háttal ábrázolt alakok ettől elveszítik portrészerű egyediségüket, és egy tágabb emberi tapasztalat hordozóivá válnak. A korábbi elemzés is ezt emeli ki: az arc hiánya egyetemesebbé teszi a jelenetet.

De van ebben még valami.

A két lány nem kifelé néz.

Ők maguk is elfordulnak a nézőtől, mintha figyelmük nem a külvilágra, hanem arra irányulna, ami velük történik.

A sötét erdő mögöttük pedig tovább mélyíti ezt az érzést.

Az erdő és a víz együtt olyan teret alkot, amely könnyen a tudattalan képzetét keltheti. Az erdő nem átlátható, a tó mélye sem látható. Egyik irányban sem tudjuk pontosan, mi van a felszín vagy a fák mögött.

A lányok tehát nemcsak két világ határán vannak, hanem több határvonal metszéspontjában.

Tudatos és tudattalan.

Ismert és még ismeretlen.

Megélt és még meg nem élt.

Gyermek és felnőtt.

Régi én és kialakuló új én.

Ezért talán félrevezető lenne a képet egyetlen „határátlépésként” értelmezni. A határ itt nem egy vonal. Inkább egymásra vetülő határok rendszere.

És ekkor válik különösen fontossá a víztükör.

A két alak alatt ott jelenik meg a másik két alak: a saját tükörképük. De ezek már nem pontos másolatok. A víz megtöri, elmozdítja, megnyújtja őket.

A tükörkép tehát egyszerre azonos és más.

Talán éppen így működik az önmagunkról kialakuló kép is egy jelentős testi és lelki változás idején. A test ugyanaz marad, mégis másként kezdjük érzékelni. Ami tegnap természetes volt, ma már új jelentést kaphat.

A dokumentum ezt a tükröződést az önreflexió, a megkettőződés és a saját testhez való új viszony lehetőségével kapcsolja össze.

A tükröződés ezért nem egyszerű optikai játék.

Mintha a lányok alatt már ott lenne az a másik önmaguk, akivé válnak.

De még nem tisztán.

A víz mozgása miatt az új kép bizonytalan.

És talán ez az egyik legpontosabb képi megfogalmazása annak, amit átmenetnek nevezünk.

Már látjuk, hogy valami megváltozott, de még nem látjuk pontosan, mi lesz belőle.

A kép ettől válik egyszerre széppé és kissé nyugtalanítóvá.

Nem tragikus. Nem is egyszerűen boldog.

Inkább keserédes.

Suima saját értelmezése is ezt a kettősséget hangsúlyozza: a növekedés öröme mellett jelen van a gyermekkor elvesztésének melankóliája.

Talán ez minden jelentős átmenet sajátossága.

Amikor valami új megszületik bennünk, valami réginek közben el kell tűnnie. Nem feltétlenül azért, mert rossz volt, hanem azért, mert már nem lehetünk ugyanazok.

A gyermekkor elvesztése ilyen értelemben nem egyszerű veszteség. Ahhoz, hogy valami új kialakulhasson, a régi állapotnak meg kell szűnnie.

A vörös víz ezért egyszerre lehet vér és élet, veszteség és születés, veszély és életerő.

És talán ez magyarázza a kép különös nyugalmát is.

A változás nem kérdezi meg, készen állunk-e rá.

Megérkezik.

Az ember pedig egy ideig ott ül a két állapot között.

Nem tesz semmit.

Csak átéli.

Talán ezért olyan fontos az „átmeneti rítus” gondolata.

A rítus nem feltétlenül oldja meg a változást. Nem teszi könnyebbé, és nem ad választ arra, mi következik. Csupán kijelöl egy pillanatot, amelyben felismerhetővé válik: valami véget ért, és valami más elkezdődött.

Suima képén ez a felismerés nem hangos.

Nincsenek gesztusok, amelyek elmagyaráznák.

Csak két lány ül a vörös vízben, egy sötét erdő szélén.

Két különböző ruhában.

Összefogott hajjal.

Háttal a világnak.

És alattuk ott remeg a saját tükröződésük.

Talán éppen ettől válik a kép túlmutatóvá azon az eseményen, amelyből kiindul. Bár Suima konkrétan a lányságból a nőiességbe való átmenetre utal, a kép szerkezete ennél általánosabb emberi tapasztalatot is megfogalmazhat: azt a pillanatot, amikor már nem tudunk visszatérni oda, ahonnan elindultunk, de még nem ismerjük azt a helyet, ahová tartunk.

Mindannyian ismerhetünk ilyen pillanatokat.

Egy gyermekből felnőtt lesz. Egy régi szerep megszűnik. Egy kapcsolat megváltozik. Egy test átalakul. Egy korábbi önkép többé nem illik ránk. Valami, amit addig természetesnek hittünk, hirtelen láthatóvá válik.

És ilyenkor talán ugyanaz történik velünk, mint a képen látható két lánnyal.

Egy darabig még ott ülünk a két part között.

A régi énünk már mögöttünk van.

Az új pedig még csak a víz tükrében