Nem emlékszem az előző menetre, így talán a harmadik alkalom, és most, hogy belefagytam az utolsóba, múltra tekintve csupán annyit mondhatok, színészektől halottam a legjobb szövegeket.
Színészek, ha nem szerepet játszanak, olyankor is vérükben mesterségük. 
Mesterség?! 
Mesterség mégsem minden.
Toldalék...
Az tetszik, nem csak csinálja, gondolja is amit csinál.
Csinálni pedig nem pusztán akarat, akarni,hanem történni is. Úgy történni, ahogyan lét engedi.
Óóóó. Hányszor jutott eszembe, - bizonyára másoknak is,- hogy ontológiában  annyira közel van lét és isten, hogy  kifejtésben csaknem átcserélhető szavak. Teológiában, -ha az metafizika,- csupán  hideg tökéletesség csillámlik.
Nem úgy történni, ahogyan geometrikus teljesség, hanem ahogyan  lét engedi. 
Amikor festészetről beszélek, mindig szürrealizmusra gondolok, ám csak azért, mert valamennyire azt ismerem. Szürrealista festmény, (az) megtörténik.
Amikor festményről beszélek, -ha csak nem esszét mondok róla,- látom ahogyan a mű elsápad, gyengülnek a körvonalak, részek elhalnak és eltűnnek, utolsó erejével pedig valamiféle lényeg struktúrává csomósodik, amiről tudom, már  vászonnal sem tart közösséget, holnapra lehámlik.
Nekem festmény, -ha nem esszé,- szövegben dadogás. A festészetről írt szöveg, nem festészet, hanem valamilyen fokozatú szöveg.
A színész azt mondta, hogy ő színész. Színész és nem művész. 
Hogy ki a művész, azt mások döntik el, eldönti az utókor.
Akkor én most színész vagyok....