Színész azt is mondta, néha nem lehet eldönteni, hogy egyéni őrület és szerep között hol húzódik a határ. Cipollát említette és Latinovits alakítását.

Persze nem Latinovitshoz kötötte a mondandóját, hanem elcsúsztatta meg nem nevezett, fiatal színésznőre. 

A színésznő beteg. Nem fizikailag, nem. Úgy tökéletes.

Két szerepben zseniális... Okos, csábító csitri, szenvedélyes szerető..Nem emlékszem pontosan a felsorolásra. A két sikerszerep után pedig jön  katasztrofális.

- Mi az?! Erre a műre nem stimmel az őrületed?! - kérdezte tőle, (így mesélte,) és elváltoztatott, kettymós hangon idézte:

- Pontosan?! Honnan tudod?!

Tehát a harmadik műre nem passzolt a betegség...

Ha engem kérdeztek sarkított. Most nem pszichologizálok színész rovására. Nem azért nem, mert a dicséretével kezdtem  múltkor a "pigmentációt". Talán egyszerűen mindent gyanakodva fogadok, ami késznek és teljesnek mutatkozik. Olykor saját állításaimat is vizsgálgatom, mennyiben metafizika, mennyiben redukció, mennyiben rejtett uralni akarás, előítélet.

Megfordítva, éppen arra gyanakszom, hogy "legjobb szöveg" áthidalása zseni és őrült között pszichologizáció. A festészetben ez az eljárás tilalmazott, laikus részről mégis általános.

Egyszerű példával, aki tébolyultakat fest, az bizonnyal projektál és van benne valami  ábrázoltból.

Aki erőszakot fest az paranoid, végtelen a sor. Erre most nem térek ki bővebben, majd máskor végig vezetem.

A színész az színész, nem pedig festő.  Festőről leválik  kép és saját életet kezd élni. Színésztől nem elválasztható  egyedi előadás, szerep megjelenítésének mikéntje... Hogy is van ez?!