Nem is tudom hol kezdjem?! Ez az érzés akkor lesz úrrá valakin, amikor bonyolult problémakört érzékel, olyat ami nem redukálható néhány mondatra, és ráadásul érintett is, van benne önelvárás, a kifejtés egyben megértés, integráció.
Zavart úgy lehet feloldani, miközben szó sem lehet valamiféle lezárt, univerzalista világképről, hogy elindulunk egy aktualitása miatt közeli ösvényen, ami soha sem lesz eredet. Ha lenne eredet a zavar elő sem állna.
Azért létezik kiemelt ok ,az a Heideggeri önelhívás, ami a festészetet jó előre helyezte, így abba valami módon belefut minden kulturális felvillanás.
Tehát egy fáziseltolódás lesz az a bizonyos ösvény, az amikor öt évvel ezelőtt A Nick galériában közös kiállításon vettem részt Gyarmati Zsolttal, akinek mostanában itt láttam egy művét, könyv-címlapon.
Az a bizonyos 5 évvel ezelőtti kiállítás.
Gyarmati képeit pixelekből hozta létre, és a szinte embernagyságú képekből kilógó kötelek, a festménysík elött össze voltak csomózva.
Mindez akkor még nem különösebben érintett meg, nem kérdeztem bele a képekbe, mivel érdeklődés hiányában kitudja miféle fenomén jelent volna meg.
Mára változott a helyzet, tekintve, hogy a mai posztmodern diskurzus ezidáig csak nyomokban ért el hozzám.