Szeretnék festeni egy "bohóc" festményt, de nem  köznapi értelembe vett gürű szemű, labda orrú, nagy-cipős, kockás nadrágos látványmaskarát, hanem  olyat, ami saját piacorientációimat is felül írja. 

Kezdetben aligha volt más indíték, mint a "nesztek" ezt én is tudom dafke, stromf... Ezért volt (is) bennem, némi rossz érzés.  Nem szép dolog felülről festeni, a vicc az belefér  repertoárba, de a polgárpukkasztás,  mások torkán való ledugás az nem igazán stílusom. Nem azért nem az, mert a festészet szabadságába nem fér bele agresszió, vagy (és) adott kontextusban annak nincsen helye...

 Nem tudom.

Úgy emlékszem éppen megsértettek, és ez valamiféle pszichologiai munka volt.

Mindezt azért írtam le, mert valamiféle szellemi, érzelmi háttért szeretnék találni, amely megalapoz egy  szándék-létrejötte utáni öntudatlan eseményt, ami ínkarnál megfesthető víziókat.Tudom,  mögöttes egészében nem befogható,  legfeljebb töredékeiben.Ez áll  szellemi aspektusokra is.Most tekintsünk el  horror bohócoktól, a bohóc álarcokat viselő bankrablóktól.

 Amikor befele figyelek, befele kérdezek, és nekem  barátom Szentkuthy Miklós megközelítése jut elsőre eszembe. Szentkuthyról tudtam, hogy imádta a jelmezeket, és nem csak könyveiben. 

 Történet az, hogy az emberek nagyobbik hányada  hegy lábánál él. Ők nem igen indulnak felfele, mert előbb-utóbb vissza kell fordulniuk  légszomj miatt. Viszont azt sem szeretik, ha valaki eléri a csúcsot és visszatér, mivel  másság sztárjai nem férnek bele az univerzalitásukba.

Szentkuthy annyira  átlag felett volt, hogy a Franciák utóbb nem is értik, hogy  ilyen zseni magyar is lehet, és miért nem kapott irodalmi Nobel díjat?! Visszatérve, amikor valaki visszatér  kultúra magaslatairól  hétköznapokba, fel kell tennie a csörgősipkát. Aki már deklaráltan nevetséges, azt kinevetni  fárasztó, célszerűtlen és dichotóm ...

 Eszembe jut Diego Velázquez: Udvarhölgyek festménye.

Spanyol király udvarában egy sima udvaronc nem igen merhetett igazságot kimondani. Azt a nyomorék, törpe, a bohóc, a gyermek vagy az udvari festő tehette.

Mindez azután ott van  vásári, cirkuszi bohóc rájátszásában.

Mindenki tudja, hogy ők a legügyesebb artisták, bűvészek, mégis csetlenek -botlanak. Az a szerepük, hogy fenékbe rúgják őket. Nekünk meg tetszik, mert magunkra ismerünk. Most valaki más szenved el méltatlan megalázást, és valójában kitakart, hogy áttételezés van jelen. Magunkon nevetünk... 

Más megközelítések is lehetségesek, azonban  kép esztétikája  ködbe burkolja, hogy mitől tetszik valakinek  efféle figura. Élménybe nem kérdez bele, és csak egy hangulatra vezeti vissza azt.

Szellemi háttér egybegyűjtésének mozzanatát talán Budai Mihály ábrázolásával zárnám. 

Azért vele, mert  kereskedelmi festészet kimagasló alakja. Személyesen  találkoztunk  pécsi megnyitón. Körülbelül ez piaci verzió teteje.