Sziluett képet festek.

Egy alak kissé előrébb és kettő hátul. A kitöltő felületek gesztusok, dinamikák, belső örvényszerű kavargások és töredezettségek. Lilla azt mondta, egy homályos tükörből önmagamat festem. Mindjárt viccre vettem, és azt mondtam, ö meg az anyja állnak mögöttem, a tükör koszos, de nem tudtam letörülni, csak elkenni...

Mindegy.  Ez is egy asszociatív aspektus...

Valójában nekem könnyebb. Tudom honnan indultam el.

Az ég halványkék. Csak azért nem világos-ezüst, mert az ezüst beleolvadt a fehérbe, nekem meg csak egy tubus festékem van, az meg nem  elég a teljes felületre.Horizontális háttérben van  halványzöld csík, ami természeti közegre asszociál. Nem fákra, hanem valami bozótosra...A körvonal szerűség is arctalanság.  Arctalanság úgy, ahogy egy bennszülött neve,  tételezett primitívséggel (is) beolvad valamiféle metafizikai ködbe. Olvastam, hogy Afrikában európai értelemben nincs is történelem... Humán körvonalon belüli dinamika absztrakt, helyenként foltszerű, amit  szokott módon megtörök, ha nem is digitális gesztusokkal, de olyan jelekkel, amelyek az egész képet jelenlétbe varázsolja, és képileg időszerűsíti.

Modern szót direkt nem használom, mert a modernizmus elmúlt, ha pedig valamire azt mondom, hogy posztmodern, azt annyira tágan értelmezik, hogy csak  szövegkörnyezet hajlítja némileg vissza.

Ami  kísérleti képeket, terveket illeti, lassan bejárom a két lehatárolt területet. 

Azt már is megállapítom, hogy J. G. Ballard technó-szex könyve (Karambol)nem éri el a film színvonalát, pontosabban ami a filmben nincsen kimondva, bele van hallgatva  szituációba, és ettől rejtélyes is minden.  Könyvben kissé túl is van írva, kés-élén mozog a szöveg, egyszerre kreatív, ötletes és olvasmányosan lektűr, ám ez adódik, hiszen média-létezést gúnyolja, állvalóságot, amiben egybe folyik őrület, sebesség, technológia, és szex, neuraszténia...

Ijesztő,  életben nem volt komoly autó törésem, emberi balesetet pedig végképpen nem okoztam, ám most az autóm elé ugrott egy gyerek. Nem én voltam a hibás, -nem sérült komolyan,- de ez mégis megijeszt. Ismét úgy tűnik,  imagináció egyben ható mágia.... 

Már régen beléptünk, észrevétlen benne vagyunk,  posztmodern káprázatban.