Kéméndi Zsolt pécsi festő. Munkásságát régóta ismerem, jártam kiállításán. Nagyon sokoldalú, remek technikával fest hagyományos képeket, számomra még is a szürreális vízfestményei és pasztellképei vonzóak.

Hogy miért arra nem lehet egyértelmű választ adni, ilyesmivel soha nem is kísérleteznék, viszont  több irányú megközelítés mindig lehetséges.

 

Talán elsőre  pasztell képekre tekintek, ezek a színek lenyűgöznek, néha magam is alkalmazok olajfestékbe kapart pasztell-port, vagy olaj felületbe beledolgozok - ez az eljárás aligha kanonizált,- még mielőtt felviszem  ez esetben rögzítő lakk rétegeket.

A színek némi paradoxont képeznek  témával, hiszen vidámak, és  "rémecskék" sem ijesztőek,  időnként  "kedvesek" szó tolakodik előtérbe. 

Tudjuk, tilos pszichologizálni, mivel  témafeldolgozást nem érdemes önmagunkon és a képen túl kiterjeszteni. Így csak saját magamra vetíthetek, és  mondhatom, örülnék, ha saját démonaimat ilyen közegbe vihetném át,  ilyen játékosan kezelhetném őket. 

Hamvas Béla jut eszembe, aki  külvilág felől minden démont megengedett, sőt rá is játszott. Amikor valami jelzővel illették, elfogadta és azt mondta. 

-Igen, ilyen vagyok. Igen, borzalmas vagyok. Neked még mindig jobb mint nekem, mivel magamat állandóan el kell viselnem.

Azután pedig leválasztotta magáról azt amit elfogadott. Azt mondta:

-Ez sem vagyok, és ez sem vagyok....

Így lassan rés támadt közte és  démonai között, amelyekkel régen azonosult. Azok már nem uralkodtak rajta, hanem amikor szüksége volt valamelyikre adott munkához, előszólította. Amikor  munka meg volt, visszazárta a palackba...

Ennyit tudok  démonológiáról. Zsoltról mégsem mondanám, hogy festő Hamvas Béla, mert festményei, rajzai másfajta, számomra vonzó, vagy vonzóbb iróniát (is) tartalmaznak.

 

Humoron túl posztmodern, szürreális réteget szintén  látok.  Képek tartalma nem viseli el  "szép" reduktív jelzőt, én még is megkockáztatom a látványosan egyszerű, zseniális kifejezéseket.