Kéméndi Zsolt festménye

Talán  téma átcsúszása a festőkkel kapcsolatos negatív mítoszba volt az oka, hogy sokáig nem nyúltam a témához.

Természetesen nagyon sok fura élményem volt festőkkel és a festőkhöz kapcsolódó viszonyulások terén. 

Fenntartásokkal mesélek ezekről, mert saját történeteimnek többnyire magam vagyok a hőse, -ez pedig gyanús,-  ahány ember annyi igazság. 

Mihály könyve  kíváncsivá tett, kétszeresen kíváncsi vagyok, mivel az individualizációs folyamat, és a festés is befelé fordít, belső viszonyulásokra figyelek, azok álomszerű, szürrealista átfordulásaira, és így azok felszínhez való visszakötése, az események tényleges mivolta lényegi módon úgyan, de mégis áttételesen jelenik meg.

Emlékszem tehetséges unokahúgom Zilahi Anna írására, vagy inkább írásaira, aki úgy próbálta végig  művészeteket, hogy képzeletben művészekkel élt együtt.

Az első ilyen novella,  tájképfestőről szólt. A festő unalmas festményeivel volt elfoglalva, és amikor néha kimozdultak otthonról, akkor is  mamához mentek, aki uralta  kisfiát, így nem meglepő, hogy  élettárs csak az ötödik kerék szerepét játszhatta....

A szürke lét mindent beborított és áthatott...

Kicsit megrezzentem erre az írásra. Igaz abban az időben még  tájképfestők uralták  kereskedelmi terepet, és bennem is megjelent az anesztétika,  bizonyos esztétikai látásmód olyan szintű túltolódása, hogy  adott tárgyban érdektelenséget, szellemi vakságot idézett elő.

Értettem  unokahúgomat, de azt nem, miért nem  izgalmas és sikeres kortárs festőt választott, olyat akinek élete sodró és látásmódja annyira eredeti, hogy abba bele lehet felejtkezni. Ilyen sors, még  nehézségekkel, félrefutásokkal is izgalmas lehetne... Persze rá lehet kérdezni,  láttam e Magyarországon boldog festőket?!  

Az némileg megvigasztalt, hogy  következő gondolatkísérlet zongoristával zajlott. Unokahúgom, pontosabban írásának hősnője teát vitt  zongoraleckét adó férjének, de az ajtóban megtorpant, mivel nem szólt a hangszer...  Férje a fiatal tanirtványával! Úgy tűnik  zenészekhez kapcsolódó mítosz sem jobb, mint  festőké, de azt a zsenialitást, ahogyan Anna leírta, miként égett teljes bőrfelület arcába, az idegrendszeri öngyulladás biológiai élményét, én bár egykor olvastam, tutira nem tudnám visszaadni.

Informel foltok felfestésével kezdtem  festményemet, azután kidolgoztam két levegőben repülő colás, meg sörös dobozt.  Lány  informel festészeti ködökből lép elő, de  elhajigált fémdobozokban gázol, vagy azokban áll...

Közben eszembe jutott, van még pár Kéméndi Zsolt pasztellképem.