Hol lehet tehát az a nem-hely, ahol a leglehetetlenebb lehetetlen eseménye történik? A hely, amelyről Derrida azt mondja, hogy az „minden helye minden helyett, intervallum, tér, térbeliesülés”, amely „odaát van, de minden »itt«-nél inkább »itt«”? (DERRIDA 2005c:76)

A „khóra” elnevezést Derrida Platón Timaioszából kölcsönzi, ahol a kifejezés a létezı fajtái (érzékelhetı/felfogható) közti ingadozás két fajtája (a sem-sem és az is-is) közötti ingadozást fejezi ki.

 „A khóra”, mint valami adottként vagy kapottként létezik úgy nincsen, csak „khóra” van, láthatatlan idézőjelek közé felfüggesztve. „Khóra” mint „nem-hely”, maga a meghatározatlanság, amely helyt ad minden meghatározásnak. Ezzel azonban már „khóra” szexuális nemét is elárultuk: par excellence befogadó, az anya.

„Khóra” tehát a valaki által elfoglalt vagy lakott helyet jelenti, maga ugyanakkor különbözik mindattól, ami benne foglal helyet, a róla szóló beszély .

A Timaioszban Platón a lét fajtáinak neveit (érzékelhetı/felfogható) egyfajta metonímiával átviszi a beszély fajtáira (mítosz/logosz), és az „idegen”-t a vándor szofista alakjában azonosítja, szembeállítva a filozófusokkal és a politikusokkal, akiknek „van helyük”.

 Egy másik szinten azonban a Timaiosz az apaság kérdését is érinti, mikor az ideális állam képét a fikció fikciójának segítségével mutatja fel. Míg a költők és a szofisták (és  persze a festők) a mítoszt, vagyis a „törvényes apa nélküli beszélyt” valóságként kezelik, addig a valódi filozófusok a logoszt tanítják, amely rendelkezik „érte és róla felelős apával”.

 Az apa az igazolható eredet szimbóluma, a Város emlékezetéé a Másik emlékezetével szemben. Derrida szerint az egész európai gondolkodás magán viseli a platonizmusnak ezt a „fallogocentrikus” bélyegét; Platón óta a filozófia nem képes az anyáról beszélni, csak az apáról és a fiúról: semmit nem mond arról a filozófia előtti, vagy még inkább filozófián túli szükségszerűségről, amely pedig befogadja és hordozza a filozófiát. A dekonstrukció tehát az eredet-előttiről szóló beszély kíván lenni, de nem az időbeli előzetesség, hanem inkább a térbeliesülés kontextusában értve ezt az előttiséget. A „khóráról”, a „nem-helyről” szóló beszély nem időben előz meg minden más diskurzust, hanem helyt ad nekik azáltal, hogy maga sosincs jelen. 

Derrida 2005d:116-150)

Álljunk meg egy pillanatra az anya és az apa kérdésénél, kettejük viszonyának kérdésénél. Modernizmus- és metafizika-kritikájában Derrida a következőket veti fel: 1. nyugati civilizáció története leírható az „atyai ész” történeteként, 2. az ész ezen története egyben a logosz története is, így a civilizációs folyamat irányát a „fallogocentrizmus” elvei szabják meg: az ész elsőbbsége az érzéssel szemben, az apáé az anyával, az ideálisé a reálissal szemben. 

Ennyi filozófiai kiemelés elég is ahhoz, hogy  festményem szerkezetét alá tudjam támasztani.

A kép első vázlata egy sima, sematikus sztráda-út háttérrel szolgált. Miután a motorost gesztusokkal láttam el, és a képet így belső képpé fordítottam, a környezet már nem volt kielégítő.

Kitaláltam egy felhőszerű dinamikát, amit maga a motoros hoz létre a sebességével, és ezzel egyben teret is nyit  saját valahonnan valahova haladásához. Vagy egyszerűen a keletkező dinamikának, így  kép a jelenlét, önmagához visszahajló viszony.

 Kép nyilván a sebesség szimbóluma, de ma,  kvantum számítógépek korában, egy még legálisan elfogadható ember-gép kapcsolat felmutatása?

Álomban, -tehát  szürreális térben,- szintén gyors előrehaladást fejez ki, de az autónál sokkal direktebben.