Claire Bishop „kutató művészetről” szóló könyve a digitális művészetnél és mesterséges intelligenciánál ér véget. 

Eszembe jut, amikor beszéltem valakivel, aki régen végzte el  egyetemet, és a művészettörténeti könyv nála a modernizmusnál lezárult.  Nem képezte tovább magát, nem tudom miért?!   Belátom -már ha van mit(?!) posztmodern az meglehetősen kényes téma, nem egyszerűen korszak, hanem sok oldalról közelíthető nézetrendszer.

Mivel azt írta valahol Heller Ágnes, hogy Heidegger a posztmodern delelője, megértésig olvastam a filozófust és a róla írt tanulmányokat.

Most mondhatod, ez csak a történetiség megragadásának újabb ketrece, és akkor döccen a dolog.... Ma már poszt posztmodernről is beszélnek, kutattam utánna, de semmi.... 

Megteheti e egy festő, hogy világnézete avult vagy hiányos, és így reflektál történetiségre, önmaga jelenlétére?!

Természetesen megteheti!

Bishopnál azért nincsen „mester narratíva”  mivel a dolgok sok nézettel bírnak, és az újnak tűnő dolgok köznapisága leginkább az újtól való félelem, elutasítás.

Ez a félelem és elutasítás gyakorta úgy van jelen, hogy nem is egészen tudatos. A köznapi gondolkodás és a szakma elénk hordja a téma nézeteit és ítéleteit, ám ameddig nem halad meg valami küszöb értéket, nem kérdezünk bele,  megélés csak részlegesen személyes és eredeti.

Amikor Bishop könyvéről írt tanulmány végére értem, megjelent „piros cipő” effektus. Ez az effektus arról szól, hogy ha megkérdezem, hány piros cipős nőt láttál máma, nem fogod tudni megmondani. Viszont most, hogy -valamiért- bekerült a figyelembe, mindenhol szembe jön. Látom a kirakatokban, divatmagazinokban, elegáns nőkön és divatos tornacipőként tinédzsereken.

A templomban arról beszélt a pap, hogy „Ferenc pápa elbűvölő, de félelmetes eszköznek nevezte a mesterséges intelligenciát, amelyhez szerinte „etikai algoritmusok” szükségesek. A katolikus egyházfő a hét legfejlettebb ipari ország (G7) állam- és kormányfőinek csúcstalálkozóján, a dél-olaszországi Borgo Egnazia üdülőhelyen mondott ebben a témában beszédet.

Vitathatatlan, hogy a mesterséges intelligencia az emberi tudás és az ipar forradalmához vezet. Előnyként említette az ismeretekhez való hozzáférés demokratizálódását, a tudományos kutatások hatalmas előre ugrását, vagy olyan munkavégzések átruházását a gépekre, amelyek megterhelők az ember számára. 

„Remény nélküli jövőre ítéljük az emberiséget, ha elvesszük az emberektől a döntési képességet saját magukról és életükről, és azokat a gépek döntéseitől tesszük függővé” – hangoztatta Ferenc pápa. Ezért a közvetlen emberi irányítás nélküli harci eszközök fejlesztésének és használatának betiltását szorgalmazta: „egyetlen gépnek sem szabad döntenie arról, hogy megfosszon-e egy embert az élettől vagy sem”.

Éppen ezért etikus algoritmusokat, szóhasználata szerint „algor-etikus” irányelveket, valamint a mesterséges intelligencia fölötti „egészséges politikai ellenőrzést” sürgetett.

 

Mesterséges értelem sok vonatkozásban jelen van, ír, olvas, beszélget, engem azonban leginkább művészeti szempontból érdekel.

Most érünk oda „film” vonatkozáshoz. 

 Ferenc pápa beszédének megismerése után pár nappal véletlenül megnéztem az Atlas című filmet. A filmben úgy találkozunk a mesterséges intelligenciától való félelemmel, hogy a világúralomra törő kiborgot egy bajtársias AI harci géppel sikerül semlegesíteni.

 Film nem igazán eredeti,  Terminátor óta sok hasonlót láthattunk, de engem nem is az ragadott meg, hanem ahogyan a mesterséges értelem lényének holografikus absztrakciója - tehát a harcigép és beleépített értelem metafizikus szemlélet értelmében, nem képez egységet (!)- film főhőse számára megjelent.