A címadás mindig gond, mivel festmények esetében sajátos látásmód, különös hangulat, több féle megközelítési mód is lehetséges.
Egyszer ismerős festőnő mutatott egy fürdővárossal kapcsolatos képet, vízzel, épületekkel, és azzal, hogy segítsek címet adni.
" X-városi emlék"-mondtam, de azt válaszolta, eddig ő is eljutott, azonban tőlem valami "frappánsabbat" várt!
Most mit mondhatnék?! (...Az a maximumom, ami egy képről eszembe tud jutni?!...)
Tudom, hogy mit csinálok, és amit csinálok, az talán a címadásig,- csak nagyon ritkán társas vállalkozás...
Amikor kép elkészült és bemutatásra került, már vannak egyéb vonzatai.
Nézzük, mit reagált egy másik, -de nem festőnő,- ismerősöm a fenti festményre, amikor kiraktam a facebookon:
"Első pillantásra a dinamikája fog meg. Kavarog, tekereg, hajlong... Aztán a kisebb-nagyobb flórák elképesztő vibrálása. És csak utána bomlik ki a szörnyek, lények, testrészek, és az arc aprólékosan kidolgozott képe.
Az egész túlvilági, spirituális, valószerűtlen jelenetet megerősítik a tompa, penészzöld, narancsos színek. Amik közül szinte kivillan a lány égővörös hajszalagja.
Nagyon szuggesztív alkotás!"
Válasz
"Még egy életen belül is irtózatos fájdalommal járhat az újjászületés, az "én" elbontása, akár agymosás, pl. ahogyan egy civilből katonát csinálnak, egy parancsot teljesítő gyilkológépet, és -az ilyesmi, - akár egy életen belüli több halál. Vagy egy pszichopata kapcsolat, ahol kedves mázzal leöntve csak a gyengéidet keresik, aztán benyomogatják az indító gombjaidat, hogy leuralhassanak, kizsákmányolhassanak! Ez is lelki rothadás!
Mire valaki meghal, sok "én" halálon eshet át, és a legszerencsésebbek eléggé erősek lesznek, hogy újjá-szüljék magukat, vagy úgy menjenek át a "légy emésztőcsatornáján" (beavatás) hogy azzal, valóban emberi létet nyerjenek... Egyszóval jól fogtad meg, ha valaki csak azt mondja el, amit lát, már ismeri a kép belső útvonalait."
