Ha megkérdezné valaki, hogyan találok ki egy képet, nagyon komplex választ kellene adni, nincsen séma, tendenciák vannak, néha meglátok valamit és mivel rá-jár az agyam, kiegészítem valamiféle vélt szürreális elemmel, azután lehullik a tudatalattiba, érik és gyűjt, talán csinálok egy firkát  elhelyezésről, méretekről, viszonylatokról, de ezt már csak akkor, amikor elégséges energia rendelődött hozzá, és vagy nekifogok, vagy ránézésből tudom, hiányoznak a szükséges készségek, -de ez a jobbik eset,- mert ilyenkor ha mégis nekifogok, gyenge vagy közepes kép születik, mint amikor egy gyümölcs még éretlen, éréshez meg kell várni, hogy  festmény teste, beltartalma, izeinek harmóniája kiteljen, és akkor, talán akkor születik egy jó festmény, olyan amelyiket el sem akarok engedni, majd csak akkor kezdhet önálló életet, amikor egy másik, következő ciklusban, némi képzavarral, magasabbra kerül a léc, -képzavar nélkül,- más és finomabb ízű gyümölcsöt sikerül szakítani, és jó esetben azt mondanám, ha nem lennének visszaesések, melléfogások, az ember eufóriában festene, az életmű gyümölcsös kert lenne, az élmény édeni.

A tényleges és lehetséges válaszhoz, hogy a „Különös” című kép hogyan jött létre, -spirális vonalban közelítve,- azt mondanám, - valami halvány súly a mellkasban a víz felé húz, miközben egy másik erő pedig emelne, emelne a fény felé.

Előbb a folyó jelenik meg, hideg, köveken csobogó víz, amely nem kérdez, csak halad. Aztán jött a fiú. Nem tudom, honnan. Talán egy régi gyerekkori emlékből, talán valami elfeledett történetből, amit sosem olvastam végig.

A nő eleinte inkább szerkezet volt, egy forma — később érkezett. Sokáig csak arany szilánkokként létezett a vásznon. Fémes csillanások, mintha egy széttört nap próbálná újra összerakni magát. Nem akart emberi lenni. Én sem akartam, hogy az legyen. De aztán, ahogy rétegeztem a festéket, valahogy mégis arc lett belőle. Tekintet. Egyfajta nyugalom, ami nem vigasztaló, inkább közömbös — vagy talán túl tágas ahhoz, hogy egyetlen érzésbe beleférjen.

A kompozíció sokáig makacsul ellenállt. A fiú túl kicsi volt, aztán túl nagy. A nő túl díszes, aztán túl hideg. Egy ideig még azon is gondolkodtam, hogy eltüntetem a vizet, és száraz mederbe állítom őket. De a víz makacsul visszatért. Mint egy gondolat, amit nem lehet elhallgattatni.

Festés közben gyakran érzem, hogy nem én találom ki a képet, hanem inkább rábukkanok. Mint amikor kövek között gázol az ember, és egyszer csak megcsillan valami a víz alatt. Nem tudja, hogy ott volt-e mindig, vagy csak most került a helyére. Itt is így volt: a fiú tekintete lett az a pont, ahol minden összeért. Nem félelem van benne, és nem is csodálat — inkább valami nagyon tiszta figyelem. Mintha először látna valamit igazán.

A nő alakja közben egyre bonyolultabb lett. Fogaskerekek, indák, apró gömbök, miniatűr világok rakódtak rá. Egy idő után már nem is díszítésnek éreztem, hanem szükségszerűségnek. Mintha nem egy testet festenének körül ezek az elemek, hanem maga a test lenne ez a túlburjánzó rendszer. Valami, ami egyszerre élő és mesterséges, ősi és még meg sem született.

Sokszor kérdezik, mit jelent egy kép. Én ilyenkor mindig zavarba jövök, "mert a jelentés számomra inkább melléktermék."(?!) Mint a víz zaja a kövek között. Nem lehet leválasztani róla, de nem is ez a célja. Ennél a festménynél mégis van egy érzésem — nem gondolat, inkább hangulat —, hogy ez a találkozás nem két lény között történik. Inkább két állapot között. A fiú valami kezdet, a nő valami túlhaladott teljesség. Vagy fordítva. Néha úgy látom, mintha a fiú lenne az egyetlen valóságos, és a nő csak az ő képzeletének túlburjánzott formája. Máskor meg épp az ellenkezője.

Sokszor kérdezik, mit jelent egy kép. Néha az „Én” -ami addig ameddig festettem, sarokban állt,- elő jön.  Racionális oldal penge éles tudatossággal fogja elősorolni a sorra megjelenő fenoméneket, fordítani fogja az elemeket, viszonylatokat,  tudatalatti képi-érzelmi nyelvét, azt állítva ez az, érti az „angyalok nyelvét”, pedig az csak részben az övé, az a lénységé, a pont szerűből kiterjedő kép, amit megmutattunk, megmutattunk de be csak tekintettel jártunk….