Bevezetés

Festőként kezdetben, hagyományos eljárások mellett, digitális eljárásokkal is alkottam képeket, és természetesnek tűntnt megjelenése után, hogy a mesterséges intelligencia lehetőségeit is ki szerettem volna próbálni.  Néhány éve történt, elkezdtem foglalkozni képek generálásával. Ezek a képek kezdetben csak kivételes esetekben értek el olyan minőséget, amit némi digitális rásegítéssel, érdemes volt vászonra is megfesteni. Ekkor még nem nagyon láttam túl a „midjourney stilus” nagy átlagán, de már halottam festő kollégáktól, hogy Budapesten volt kiállítás, és bizony a mesterséges intelligenciával létrehozott festmények elérték azt a szintet, hogy a közepes -hagyományos- festőknek be fog alkonyulni. Halottam azt is, amikor Párizsi galériás kijelentette, ha azt tapasztalja, hogy művészi szintű AI képeknek van piaca, ö bizony tartani fog.

Időközben kitartóan, naponta gyakoroltam, gyűltek a tapasztalatok és közben a technika szinten gyorsan fejlődött. Nem nagyon figyeltem másokra, saját fejlődési utammal voltam elfoglalva. A magyar galériák hozzáállása lassan változott, főleg amikor meglátták az eredményeket, és azt, hogy ezek az eredmények egyáltalán nem gépiesek, sőt időnként kifejezetten, izgalmasan újszerűek, látványosak.

A mesterséges intelligencia néhány év alatt a kortárs képalkotás egyik legfontosabb eszközévé vált. Olyan gyors változást indított el, amelyhez hasonlót a művészettörténetben legutóbb talán a fényképezés megjelenése vagy a digitális grafika elterjedése idézett elő. A technológiai fejlődés azonban – ahogy korábban is – nem csupán új eszközöket adott a művészek kezébe, hanem új kérdéseket is felvetett. Mit jelent alkotni egy olyan korban, amikor egy algoritmus néhány másodperc alatt képes összetett képeket létrehozni? Hol húzódik a határ az emberi döntés és a gépi közreműködés között? És vajon megváltozik-e ettől maga a művészet?

Ma már jól látható, hogy a legjelentősebb AI-alkotók munkái nem azért érdekesek, mert a gép „helyettük” dolgozik. Éppen ellenkezőleg: azért váltak meghatározóvá, mert a mesterséges intelligenciát saját alkotói gondolkodásuk részévé tették. Az AI ebben az értelemben nem szerző, hanem eszköz, nem helyettesítő, hanem kreatív partner.

Ahogy egy ecset vagy egy fényképezőgép sem készít önmagában műalkotást, úgy egy generatív modell sem hoz létre jelentést emberi döntések nélkül. A technológia lehetőségeket kínál, de a képek mögötti világot továbbra is az alkotó építi fel.

Ezért amikor ma AI-művészetről beszélünk, valójában nem technológiáról beszélünk, hanem vizuális gondolkodásról. A kérdés már nem az, hogy a mesterséges intelligencia képes-e festményszerű képet létrehozni – erre a válasz régóta igen. Sokkal érdekesebb az, hogy ugyanazt az eszközt használva miért születnek ennyire különböző minőségű képi világok, és milyen új művészeti irányok rajzolódnak ki belőlük.

Ez az esszé erre a kérdésre keresi a választ. Annak feltérképezésére vállalkozik, hogyan alakult át a figuratív képalkotás az AI megjelenésével, kik azok az alkotók, akik ma meghatározzák ezt a területet, és hogy ezen a térképen hol helyezhető el  saját, „Figuratív Filament” képi-nyelvi világom, a műalkotások létrehozásával kapcsolatos szemléletem?!