A mesterséges intelligenciáról szóló írások többsége kívülről szemléli az AI által létrehozott képeket. Elemzi a technológiát, a vizuális eredményeket vagy a művészet jövőjére gyakorolt hatását.

Ez az esszé más nézőpontból született.

Nem kívülről figyelem ezt a folyamatot, hanem alkotóként élem meg.

Az elmúlt években festőként és AI-művészként olyan vizuális nyelv kialakulásának lehettem részese, amelyet később Figuratív Filamentnek neveztem el. Ez az írás ennek az útnak a dokumentuma is: egyszerre személyes tapasztalat és kísérlet arra, hogy ezt az alkotói folyamatot elhelyezzem a kortárs AI-művészet tágabb összefüggéseiben.

Nem végleges meghatározásokat szeretnék adni. Inkább megmutatni, hogyan vezethet egy hosszú, kísérletező párbeszéd – ember és mesterséges intelligencia között – egy új vizuális nyelv kialakulásához.

Azonban, hogy beszélni tudjak a „figurális filament” kialakulásáról és lehetséges elhelyezéséről a kortárs képzőművészet körül folytatható diskurzusokban, le kell írnom azt a szűkebb teret, amiről kezdetben azt hittem, hogy tartozom, és amit kezdetben, -mindenféle negatív felhangjával együtt,- vállaltam.

Én már az AI művészet második szakaszában kezdtem felhasználni mesterséges intelligenciát. A találkozás úgy történt, hogy kezdetben -ahogy sokan mások,-nem sok fogalmam volt magáról a technikáról, az AI művészet valódi mibenlétéről még kevésbé.

Amikor 2022-ben megjelentek az első széles körben hozzáférhető generatív képi rendszerek, a világ figyelmét elsősorban maga a technológia ragadta meg. A DALL·E 2, majd röviddel később a Midjourney és a Stable Diffusion olyan képeket állított elő, amelyek korábban elképzelhetetlennek tűntek. Egyetlen szöveges utasítás elegendő volt ahhoz, hogy néhány másodperc alatt festményszerű tájak, portrék vagy fantáziavilágok jelenjenek meg a képernyőn.

Az első reakciókat a rácsodálkozás jellemezte. A felhasználók különféle stílusokat próbáltak ki, ismert festők képi világát utánozták, vagy olyan jeleneteket kértek a mesterséges intelligenciától, amelyek korábban csak hosszú digitális munkával lettek volna létrehozhatók. Ez az időszak elsősorban a lehetőségek felfedezéséről szólt. A hangsúly még nem az alkotói koncepción, hanem a technológia látványos teljesítményén volt.

Néhány hónap elteltével azonban egy fontos változás következett be. Egyre többen ismerték fel, hogy ugyanazokat a modelleket bárki használhatja, ezért önmagában a technológia már nem jelent megkülönböztető értéket.




Ha mindenki ugyanazzal az eszközzel dolgozik, akkor a különbséget nem az algoritmus, hanem az alkotó szemlélete adja.

Ezzel kezdődött el az AI-művészet második szakasza.

Ezt a második szakaszt pár év késéssel értem be, és természetesen promtolással kezdtem.

Amikor már elég tapasztalattal rendelkeztem, és kialakítottam a megfelelő mesterséges intelligencia ismeretéhez, az együttműködéshez és saját esztétikai fejlettségemhez, ezen dinamikáihoz illeszkedő mentális reprezentációt, túl tudtam haladni az általános szinteken, létrejöttek az első műalkotások, amelyek eléggé összetettek voltak, eléggé látványosak ahhoz, hogy az első reakció ne az legyen, hogy „ezt egy gép csinálta”!!

Itt a helyes kérdés, már nem az volt, mit tud generálni egy gépi intelligencia, (?!) hanem a kettő, intelligencia és ember együttműködése tud e új és eredeti vizuális nyelveket, műalkotásokat létrehozni?!



Ezekben az időkben a figyelem fokozatosan áthelyeződött a képek technikai minőségéről az alkotói döntésekre. Webes kereséseim közben megjelentek azok a művészek, akik nem egy-egy látványos képet készítettek, hanem következetes, felismerhető vizuális nyelvet építettek fel. Munkáikban már nem a mesterséges intelligencia képességei álltak a középpontban, hanem az a világkép, amelyet ezen az új médiumon keresztül fogalmaztak meg.

A kortárs AI-művészet jelenlegi szakasza ezért már nem pusztán technológiai fejlődésként írható le. Inkább egy új művészeti közeg kialakulásáról beszélhetünk, amelyben az algoritmus ugyan fontos szerepet játszik, de nem önmagában válik értékké. Az értéket továbbra is a következetes alkotói gondolkodás teremti meg.


Találkozik új és régi. Ezekben az átmeneti szakaszokban, -alighanem,- nem intézmény, egyéni érdek, kánon, rövid távon még csak nem is a piac dönt, hanem a kultúrtörténeti ítélet: mi az ami hozzájárulás magsaskultúrához, vagy (és) miben van az adott történeti korszakban progresszív kvalitás?!

Ez a folyamat emlékeztet a fényképezés történetére. A XIX. században a fényképezőgép technikai csodának számított, később azonban világossá vált, hogy ugyanazzal a kamerával egészen különböző művek születhetnek. A különbséget nem az eszköz, hanem a fotográfus látásmódja jelentette. Hasonló változás figyelhető meg ma a mesterséges intelligencia esetében is.

A kortárs AI-művészet legizgalmasabb alkotói már nem azért fontosak, mert új szoftvereket használnak, hanem azért, mert felismerhető, következetes képi gondolkodást alakítottak ki. Egyesek a digitális identitás kérdését kutatják, mások az adat és az emlékezet kapcsolatát vizsgálják, megint mások (jómagam is) a klasszikus festészet hagyományait értelmezik újra. Közös bennük, hogy a mesterséges intelligenciát nem célként, hanem kifejezési lehetőségként kezelik.