Olyan régen írtam bejegyzést, hogy meg kellett néznem, mit hagytam félbe. Percekbe telt az, hogy képbe legyek. 

 Meglehet, hogy nem az amerikai művészeti magazinban tévedtem el, hanem az Artnews igen csak hasonló felületén. Kevés szöveg hasábokban, meg kép. Amikor rákattintok, előjön a cikk. Olvasás végé fele, oldalt újabb elágazások jelennek meg, és igy kezdetét veszi a szörfözés. 

Baj akkor van, amikor később esik le, hogy amit láttam vagy olvastam, mégis csak fontos l. Akkor már késő! Hiába jön az elkeseredett kutakodás, kattintási láz...  Marad az emlékezet.

Az foghatott meg,  kortárs festmény alatt a festő szövege volt olvasható. Miután a festményt jónak ítéltem elolvastam  szöveget is. A szöveg nem volt művészettörténész, művészeti  újságíró kicsiszolt agykalodája. Mindössze  annyit mondott el, hogy a műtermében kezébe akadt egy régi vászon. Erre a régi vászonra festeni kezdte a műtermet magát.

Na itt meglepődtem.

Olyan kép szívott magába, ami furcsán töredezett helyiséget ábrázolt, aminek a sarkában felismerhetetlen tárgy korhadt, rozsdállt, mállott, de még ez sem volt bizonyos, mert az állapota némileg leképezte  falak állapotát. Ezt az anyag feloszlást érzékelve, elsőre az egész úgy hatott, mint valami régi pajta, amit már elhagytak. Nem félhomály uralkodott, hanem túlfény. Akár az ikonokon,  falakon át, belülről sugárzott.

A cikkből kiderült, festő elszámolta magát.  Helyszín túl terjedt arányaival a fellelt vásznon. Még egy azonos méretű vásznat kellett keríteni és illeszteni. 

Ekkor újra ránéztem az ábrázolt "műteremre". Valóban ott volt középen alig látható vékony vonal. A tér valóban kiterjedt  izgalmas ócskaságával, és egyetlen pillanatra felidézte a gyermekkor éveit. Imádtuk az efféle üres romkiterjedéseket belakni, minden szegletnek külön hangulata volt.

Ha nincsen cím és kisérő szöveg, soha nem gondolom, hogy ez műterem.

A cím ugyanakkor meg is akasztott, mert nem láttam az állványt, ecseteket, festékeket, amelyek eligazíthatnának  funkció tekintetében.