Vannak vesszőparipáim. Olyan szellemi horderőim amelyeket magamnak gyűjtöttem be, magamnak fontam, képeztem, hogy segítsenek. A paripa, még ha vessző is láttatóbb, élőbb, mintha azt mondanám, vannak instrumentumaim, amelyekkel előre próbálok jutni. Ezek a paripás valamik leginkább filozófia könyvekből származnak, olyan módon, hogy a kiemelésekre időnként ránézek, a spirális kör-körösség elve alapján.

Előre megyek és ugyanoda érek, csak soha nem úgy mint előzőleg.

Na itt jöhetnénk másik kölcsön hasonlattal. Jöhetnék a kölcsönlétrával, -ami ugye, már jócskán zagyvált képzavar.

Amikor feljutunk egy szintre, mindegy mit használtunk. Lehetett az vesszőparipa, instrumentum, kötél, létra. Mindegy honnan, kitől vettük, ellökhető.... Ahova értünk az a kilátási pont.

Na ezek az ellökhető megmaradások nálam a modernitás, posztmodern, metafizika, egyedi és általános, univerzalitás, irónia és emberi esendőség összevetései. 

Az elkövetkező festményem címén gondolkozom.

Elsőre, amikor kiötlök egy képet, teljes egészében a tudattalan, a kreatív én dolgozik, és be kell vallani, amire jutok nem mindig kielégítő, de talán szükségszerű.  Kísérletekben ott vannak a jövő potenciáljai.

Választok egy hátteret, de vajon miért azt választottam? Talán mert korábban dolgoztam olyan közeggel, tudom a látványt és jelentést. Azután belehelyezem a szituációt.

Miért az kerül középpontba, ami?

Talán mert  háttér kifejezi a karakter belső tulajdonságait?!

Így amit összehoztam, amennyiben elég jó, egy vázlat, egy képterv, amit színeiben is kipróbálok. 

A színek újabb vonatkozás.

Ezt követően várakozás, aktualizáció. Az, hogy a meglévő témákhoz mihez nyúlok, az megint rejtélyes. Az ösztönösség dönt.

A tudatosítás ezután következik. Egy efféle bejegyzéssel. Mi legyen a kép címe?

A címadás egyben a legfontosabb kulcsréteg felmutatása. Ehhez tudnom kell, hogy mit is látok.